„Ússz, ha tudsz!” – ordította Alex, mielőtt a csónak motorja felbőgött, és a sötét víz elnyelt mindent, ami emberi volt.
A hullámok nyálkás kezekként kaptak utánam. A víz sós íze a torkomba égett. Egy pillanatra csak a teste felett lezáruló ég maradt, és a távolodó motor hangja. Aztán – csend.
Az ember sok mindent el tud hinni magáról. Hogy erős, hogy ura a sorsának. De amikor az óceán a bőrödhöz ér, az igazság minden maszka lehull. Én akkor értettem meg, mit jelent a magány.
Alex azt hitte, hogy nem tudok úszni. Hogy a félelem elnyel, mint a tenger mélyén rejtőző szörnyek. De volt valami, amit ő nem tudott: már régen tudtam, mire készül.
Minden a temetés után kezdődött.
David, a férjem, hirtelen halt meg – „baleset” – mondták. De a gyomrom mélyén valami mást súgott. Az a pillantás, amit Alex vetett rám, mikor a koporsó fölött állt, nem a gyászoló testvéré volt. Inkább olyané, aki már a következő lépést tervezi.
Nem szóltam semmit. Túl sokat figyeltem. És figyelni tanultam tőle – a férjemtől. David mindig azt mondta: „A legveszélyesebb fegyver az, aki tud hallgatni.”
A cég ügyei gyorsan rendeződtek, legalábbis Alex szerint. A részvények nagy része rám szállt, a maradék az övé lett. De én hamar rájöttem, hogy a számok mögött hiányzik valami. A tengerhajózási üzlet egyik hajója eltűnt – és vele együtt egy rakomány, amelyről senki sem beszélt.
Egy nap, mikor Alex beállított hozzám, bort hozott. Mosolygott, de a szemében nem volt fény.
– Tudod, mit mondott mindig David? – kérdezte. – Hogy a tenger sosem felejt.
Akkor tudtam, hogy eljött az idő.
Az út előtti nap este a fiókomból elővettem egy apró, vízálló fémdobozt. Belül egy GPS-jeladó és egy titkos kamerával felszerelt nyaklánc lapult – David hagyta rám, évekkel ezelőtt. „Ha egyszer bajba kerülsz, ez segít kijutni” – mondta akkor nevetve. A férjem szerette a technológiát. És szerette a titkokat is.
Másnap reggel Alex jött értem.
– Csak egy kis hajókirándulás – mondta mosolyogva. – Elviszlek arra a helyre, ahol David mindig pihenni szeretett.
A nap tükörfényes volt, a víz csillogott, mintha semmi rossz nem történhetne a világon.
De a tenger illata fémes volt.
Ahogy egyre távolodtunk a parttól, a csend sűrűsödött. Alex a kormány mögött ült, a kezében feszült az erek hálózata.
– Tudod – mondta halkan –, mindig is azt gondoltam, hogy nem érdemelt meg téged.
– David? – kérdeztem.
Bólintott. – Gyenge volt. Te meg… erősebb vagy, mint hinnéd. Csak rossz férfit választottál.
A hangja sima volt, de rideg.
Aztán, amikor a horizont már nem mutatta a partot, a motor leállt.
Alex rám nézett. – De most végre minden az enyém lehet.
És akkor jött az a rúgás.
A víz elnyelt.
Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig a felszínen. De a mellkasomhoz erősített apró dobozban ott villogott a GPS – és a nyakamban a kamera mindent rögzített.
Amikor a hullám elkapott, hagytam, hogy lehúzzon. Az emberi test ösztönösen küzd az életért – de én megtanultam, hogyan kell hallgatni még a víz alatt is. Néhány méterre tőlem egy fémhordó süllyedt. Alex dobta be. Láttam, ahogy a nehéz fedél alól papírdarabok lebegnek ki – a cég iratai, bizonyítékok.
Aztán a sötét elnyelt mindent.
Arra ébredtem, hogy homok van a számban. A dagály a partra sodort, valahol mérföldekkel arrébb. Az öböl csendes volt, a hajnal fénye még csak halványan derengett. Én éltem.
És a kamera is.
Egy nap telt el, mire visszajutottam a városba. A rendőrkapitányságon először nem hittek nekem. A testvérek közti ellenségeskedés túl hétköznapinak tűnt. De amikor elővettem a felvételt, a levegő megfagyott.
Ott volt minden: Alex arca, a fenyegetés, a rúgás, és a vízbe hajított iratok. A kapitány csak annyit mondott:
– Maga szerencsés, hogy él.
Nem válaszoltam. A szerencsének ehhez semmi köze nem volt.
Másnap Alex ajtaja előtt álltam. A férfi, amikor meglátott, elsápadt. A szeme kitágult, mintha kísértetet látna.
– Hogy… hogy élsz? – nyögte ki.
– A tenger nem felejt – mondtam, és előhúztam a kamerát. – De most már a rendőrség sem.
Alex hátrált, de a mögötte lévő autókból két civil nyomozó lépett ki. A bilincs fémes csattanása volt a válasz.
Ahogy elvitték, csak ennyit suttogott:
– Nem te… te nem tudhattad, hogy—
– Tudtam – vágtam közbe. – Mert David elmondta.
A férfi megdermedt.
– Hazudik. Ő halott.
Elmosolyodtam. – De az üzenete nem.
Két héttel később egy ügyvéd keresett meg. Egy lezárt csomagot hozott, amit a férjem évekkel korábban hagyott megőrzésre. A borítékon az én nevem állt.
A csomagban egy napló, egy pendrive és egy levél volt.
„Ha ezt olvasod, valószínűleg már késő. Alex mindig is több volt, mint testvér. Tudom, hogy megpróbál majd elérni. A vállalat nemcsak hajókat szállít – adatokat is. És ezek az adatok megölhetnek minket. Ha valaha bajba kerülsz, menj vissza a régi világítótoronyhoz. Ott megtalálod, amit keresel.”
A világítótorony a part mentén állt, elhagyatva, rozsdásan, de még mindig őrizve a múltat. Amikor odamentem, a padló alatti rekeszben egy táskát találtam: benne pendrive-ok, szerződések, és egy dosszié Alex nevével. Emberkereskedelem, illegális fegyverszállítás, offshore számlák – minden, amit David titokban gyűjtött, hogy egyszer igazságot szolgáltathasson.
Most én lettem az, aki befejezte.
Amikor a per lezárult, Alex húsz év börtönt kapott. A sajtó tele volt a történettel: „Az özvegy, aki túlélt, és lebuktatta férje gyilkosát.”
De számomra nem volt diadal. Csak csend.
Egy este kimentem a partra. A víz békés volt, a szél enyhe. A tenger sötét tükrében megláttam az arcom, és mintha mögötte egy másik is visszanézett volna – Davidé.
– Megtettem, amit kellett – suttogtam.
Ekkor valami különös történt. A hullám egy kis dobozt sodort ki a partra – ugyanolyat, mint amilyet akkor viseltem. Kinyitottam. Bent egy apró papírcetli volt:
„A tenger sosem felejt. De néha visszaadja, ami az övé volt.”
A víz fodrozódott, mintha válaszolt volna.
És én először éreztem, hogy a mélység – már nem a halálé. Hanem az életé.