Majdnem három éve vagyok házas.
A férjem, Gábor, édesanyjának egyetlen gyermeke, így az esküvő után, minden józan megfontolás ellenére, hozzá költöztünk – abba a háromszintes házba, ami már messziről is kissé… különös benyomást keltett.
A ház tetején mindig ott ült egy varjú. Ugyanaz, nap mint nap. Néha az volt az érzésem, hogy figyel minket.
Az anyósom, Katalin, akkoriban töltötte be az ötvenet. Az életének abban a szakaszában járt, amikor az ember már a nyugalmat keresi – de ő inkább a viharokat szerette. Minden mozdulata teátrális volt. Már reggel hatkor zenét hallgatott, közben arcmaszkot kent, sminkelt, mintha legalábbis filmforgatásra készülne.
A közértbe is úgy ment le, mintha vörös szőnyegen vonulna: tűsarkúban, illatosan, parókában. Gábor mindig mosolygott ezen – én pedig próbáltam nem észrevenni, hogy a mosolyában egyre több a feszültség.
– Anyám csak ilyen – mondogatta. – Nem bírja a csendet.
De a csend végül rátört mindannyiunkra, amikor egy reggel bejelentette:
– Férjhez megyek.
Először nevettünk. Aztán rájöttünk, hogy komolyan beszél.
A vőlegény pedig… Tamás volt. Huszonnyolc éves. Udvarias, kissé túl kedves, és túlságosan tökéletes mosolyú. A munkájáról senki nem tudott semmit, de mindig volt ideje mindenre.
– Az egész életemet feláldoztam másokért – mondta Katalin a vacsoraasztalnál, mikor Gábor tiltakozni próbált. – Most végre magamért akarok élni.
Nem lehetett vitatkozni vele.
Két héttel később már megtartották a kis esküvőt – szűk körben, mintha valamit titkolni akarnának.
És én már akkor tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.
A nászút nem volt. A pár egyszerűen bezárkózott Katalin szobájába.
Egy hétig ki sem jöttek.
Reggelente vittem fel nekik az ételt. Kopogtam, de csak Tamás hangját hallottam:
– Tedd le az ajtó elé, drágám! Később megeszi.
Egy idő után a ház tele lett a furcsa, émelyítő édeskés illattal – mint a romló virágoké és a parfümé keveréke. Az étel tálcákon rohadva maradt odabent, mégsem engedtek be senkit.
Gábor ideges lett.
– Anyámnak elment az esze – mondta egyik este, mikor már a villany is égett a szobában éjjel-nappal.
– Valami nincs rendben.
– Menjünk be – suttogtam.
De ő csak megrázta a fejét.
– Nem akarom látni. Még mindig az anyám.
Nyolcadik nap. Hajnal.
A ház szokatlanul csendes volt.
Valami miatt nem bírtam tovább.
Felmentem a lépcsőn. A szőnyeg alatt a padló nyöszörgött, mint egy beteg állat. A folyosón halvány fény derengett.
Kopogtam.
Semmi.
Aztán… egy hang. Halk, de nem emberi. Mintha valami kapart volna belülről.
– Katalin? – suttogtam.
Nem jött válasz.
Megfogtam a kilincset – és a meglepetésemre nem volt zárva.
Ahogy beléptem, a levegő megcsapott.
Erős volt, fülledt és savanykás, mint egy bezárt üvegházban. A sötétben alig láttam valamit, csak a függönyök mögül beszűrődő narancssárga utcai fényt.
– Tamás? – kérdeztem.
Valami megmozdult az ágyon.
Előrébb léptem, és a szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz.
Ott feküdtek. Egymás mellett. Katalin és Tamás.
De nem úgy, ahogy gondoltam.
A testük merev volt.
Katalin arca sápadt, ajkai lilák.
Tamás szeme nyitva, de üvegesen nézett a plafonra. A bőrük hidegen csillogott a lámpafényben, mintha… nem lennének már élők.
A mellkasukon fényes drótok futottak végig, melyek egy furcsa szerkezethez csatlakoztak az éjjeliszekrényen. Egy doboz – tele apró villanásokkal, mint egy lélegző szív.
A testek lassan, ritmikusan emelkedtek és süllyedtek.
Lélegeztek.
De valami azt súgta, ez a levegő nem az élet levegője.
Az asztalon egy napló feküdt. Felvettem.
Az első oldalon Katalin kézírása:
„Ha az idő visszafordítható lenne, új testben kezdeném újra. Új életem lenne. Fiatalon.”
A lapokon jegyzetek, kódok, rajzok voltak.
Az utolsó oldalon egy dátum: ma.
És egy rövid mondat:
„A folyamat megkezdődött. A test el fog engedni.”
Ekkor a szerkezet halkan felzúgott.
Tamás teste megmozdult.
Nem természetesen. Inkább… mint egy gép.
A fejét lassan felém fordította. A szemében hideg, idegen fény villant.
– Katalin sikerrel járt – mondta egy monoton, torz hangon. – A tudat áthelyezése stabil.
Lépni sem tudtam.
A test, ami valaha Tamás volt, lassan felült. A bőr alól halvány kék fény derengett.
– Én most már Katalin vagyok.
A torkomból csak egy halk nyögés szakadt fel.
– Ez… ez nem lehetséges…
Ő mosolygott.
Pontosan úgy, ahogy Katalin szokott – ugyanaz a hideg, magabiztos mosoly.
– Az idő ellen nem lehet harcolni, de meg lehet kerülni.
Aztán az ágy mellett lévő kapcsolóra mutatott.
– Kapcsold le a gépet, drágám. Nincs már szükség rá.
Lefagytam.
– Mi történt az igazi Katalinnal?
– Az a test már nem funkcionális. De ne aggódj… – suttogta, miközben lassan felállt. – Nem sokáig maradsz egyedül. Te leszel a következő. Fiatal, erős, alkalmas.
Hátráltam. A lábam belerúgott a gépbe, amely hirtelen felvillant, és szikrákat szórt. A szoba megtelt fémes szaggal, a fények villogtak, a levegő remegett.
Tamás – vagy Katalin – felém lépett, de a szerkezet hirtelen felrobbant.
Egy vakító fény, majd sötétség.
Amikor magamhoz tértem, a szoba üres volt.
Az ágyon csak egy megégett paróka maradt, és egy elszenesedett fémdoboz.
Sem Katalin, sem Tamás nem volt sehol.
Gábor rohant be, mikor meghallotta a zajt.
Csak annyit tudtam mondani:
– Elmentek.
De a tekintete elárulta, hogy nem értette.
Egy hónappal később Gábor új lakás után nézett, messze a város szélétől.
Én pedig próbáltam felejteni.
De néha, mikor az ablakon át kinézek, látom azt a varjút.
Pont ugyanott ül, mint régen.
És egyszer – csak egyetlen egyszer – mintha a madár nevetett volna.
Katalin hangján.