„Bár nem sok pénz van, szeretném, ha gyermekeim tisztességes és harmonikus életet élhetnének. Kérlek, ne legyen bánat az én lelkemnek a túlvilágon.”
Anyám egy csendes őszi reggelen hunyt el, olyan finoman, mint amikor a mécses olaja lassan elfogy. Élete során kitartóan dolgozott, de nem hagyott maga után nagy vagyont, csupán egy apró, roskatag házat és néhány régimódi holmit.
A temetés egyszerű volt. Mi hárman testvérek – a legidősebb, a középső és én – leültünk, hogy megbeszéljük, miként osszuk el a szűkös maradékot.
Az apró szobában, az öreg fa szekrényen kívül nem volt semmi értékes. Csak három, gyűrött gyapjúpaplant találtunk, amelyeket anyám gondosan összehajtogatva tett félre. Néztem őket csendben, nehéz szívvel. Ezek a takarók jelentették számomra a gyerekkor teljes emlékét. Ám a bátyám lekicsinylően jegyezte meg:
„Miért tartanánk meg ezt a szakadt rongyot? Jobb kidobni.”
A középső testvér hozzátette:
„Igaza van, ez nem ér semmit. Aki akarja, vigye, de én nem vállalok be ilyen hulladékot.”
E szavak mélyen bántottak. Vajon elfelejtették azokat a hideg téli éjszakákat, mikor a család együtt aludt, s anya egyenként betakarta a takaróval a gyerekeket, miközben ő dideregett az elhasznált kabátjában?
Szűkölve válaszoltam:
„Ha nem kéritek, akkor én viszem el.”
A legidősebb intett a kezével:
„Csináld, ahogy szeretnéd, úgyis selejt.”
A takarók titka
Következő nap elvittem a három takarót a kis lakásomba. Elhatároztam, hogy kimosom és megőrzöm őket emlékül. Amikor megráztam az egyiket, tompa „kattanás” hallatszott, mintha valami kemény tárgy esett volna le. Szívem dobogva hajoltam le. A szakadt bélés alatt egy apró, kézzel varrt barna zsákocska lapult.
Remegő kézzel bontottam ki: benne több régi takarékbetét és egy adag gondosan csomagolt arany volt. Az összeg meghaladta a százötvenezer dollárt. Elakadt a lélegzetem.
Anyám, aki szerénységben, luxus nélkül élte az életét, titokban minden egyes megtakarított pénzét ebbe a rongyos takaróba rejtette el.
Feltörtek a könnyeim. Előjöttek a múlt emlékei: mikor zöldségeket árult a piacon, hogy pénzt keressen, vagy amikor az iskolára szánt összeget kaparintotta elő a táskájából. Mindig azt hittem, hogy nincs semmije, de valójában mindent megtakarított nekünk.
Átvizsgálva a másik két takarót is, további két zsákot találtam. Együttesen majdnem háromszázezer dollárra rúgott az összeg.
Feszültség a családban
A hír gyorsan terjedt. Egy este a bátyám és a középső testvérem megjelentek nálam komor arccal.
„Mindet magadnak akarod?” kiáltotta a legidősebb. „Az az anyánk öröksége, miért rejtegeted?”
„Nem rejtegettem,” feleltem. „Az évfordulón terveztem elmondani. De ne feledjétek, ti megvetettétek a takarókat és ki akartátok dobni őket. Ha nem vettem volna el, ez a pénz már nem létezne.”
A középső mérgesen morogta:
„Akárhogy is, az anyánké volt. Eltesszük hárman; felejtsd el, hogy magadnak tartod meg mind.”
Hallgattam. Tudtam, hogy el kell osztanunk, de eszembe jutott, hogy miként bántak anyánkkal. Soha nem adtak neki semmit. Én pedig, bár szegény voltam, minden hónapban küldtem neki pénzt. Mikor megbetegedett, egyedül ápoltam, ők mindig találtak kifogást. És most…
A vita napokig tartott, sőt a legidősebb testvérem még azzal fenyegetett, hogy perelni fog.
Az utolsó üzenet
Újból a zsákocskákat kutatva egy kis papírdarabot találtam. Anyánk bizonytalan kézírása állt rajta:
„Ezek a három takaró az én három gyermekemnek szólnak.
Aki még szeret és emlékezik az áldozatomra, az megérti.
Nem sok pénz van, de azt szeretném, hogy tisztességben és harmóniában éljenek.
Ne töltsétek bánattal az én lelkemet a túlvilágon.”
A papírt a mellkasomhoz szorítottam és kitörtek belőlem a könnyek. Az anya mindent előre látott. Ezzel próbára tett minket.
Megszólítottam a testvéreimet, és amikor megérkeztek, az asztalra tettem a levelet. Szótlanul, lehajtott fejjel ültek. A szoba csendjét csak a halk zokogás törte meg.
A döntésem
„Ezt a pénzt anyánk nekünk hagyta. Én nem akarok semmit magamnak. Javaslom, hogy osszuk fel egyenlő részekre. De kérlek benneteket, tartsátok szem előtt: a pénz fontos, de ő azt szerette volna leginkább, hogy békében éljünk.”
A legidősebb lehajtotta a fejét, hangja rekedt volt:
„Rossz voltam. Csak a pénz járt a fejemben, elfelejtettem anyánk szavait.”
A középső meghatódva mondta:
„Sokat szenvedett… és mi nem köszöntük meg neki időben.”
Hosszan hallgattunk. Végül úgy döntöttünk, hogy egyenlő részekre osztjuk az összeget. Mindegyikünk megkapta a maga részét, emlékeztetőül anyánkra.
A testvérek sorsa
- A legidősebb testvér: Korábban fösvény volt, de az esemény megváltoztatta. Részét gyermekeinek taníttatására fordította és havonta felkeresi anyánk sírját, mintegy megváltást keresve.
- A középső testvér: Mindig heves természetű volt, ám az anyai levél hatására átalakult. Egy részét a rászorulóknak adományozta, hogy „érdemet szerezzen”, ahogy mondta.
- Én: A saját részemet megtakarítottam, és alapítottam egy kis ösztöndíjat szülővárosomban anyám nevében, aki teljes életében csendben áldozott értünk.
Egy örök tanítás
Az egyszerű, látszólag értéktelen takarók nemcsak egy meglepő vagyont rejtek, hanem az élet nagy igazságát is.
Az anyai szeretet legfontosabb leckéje az volt, hogy ellenálljunk a kapzsiságnak, és értékeljük a családi kötelékeket.
Minden télen előveszek egy takarót, és köré tekerem a gyermekemet.
Úgy szeretném, ha megtanulná, hogy az élet valódi értékét nem a megörökölt pénz adja, hanem a szeretet, a kedvesség és az összetartozás.
Egyedül akkor vagyunk méltók arra, hogy anyánk gyermekének nevezzük magunkat, ha igazán szeretjük egymást.
Így zárult ez a megható családi történet, amely rámutat, hogy az igazi gazdagság a szeretet és az egymás iránti tisztelet.