Egy késő őszi reggelen hagyott el minket édesanyám, olyan csendesen, mint amikor egy olajlámpa lassan kialszik. Élete során fáradhatatlanul dolgozott, de semmiféle vagyont nem hagyott maga után, csupán egy apró, már meglehetősen romos házikót és néhány régi használati tárgyat.
A temetés egyszerű volt. Én és két bátyám – a legidősebb, középső bátyám, valamint én – egy asztalhoz ültünk, hogy megbeszéljük, miként osszuk fel a hátramaradt kevés holmit.
Az apró szobában kívül az oszladozó fa szekrényen nem volt más értékes. Mindössze három kopott gyapjús takaró hevert, melyeket édesanyánk gondosan összehajtogatva hagyott itt nekünk. Csendben néztem őket, szívem nehéz volt. Számomra ezek a takarók jelentették az egész gyermekkoromat. Ám a legidősebb bátyám gúnyosan szólalt meg:
„Mit őrizgetsz ilyen szakadt rongyokat? Jobb, ha kidobjuk őket.”
Középső bátyám is hozzátette:
„Pontosan, semmit sem érnek. Aki akarja, vigye el. Nem szállítok hulladékot.”
Szavaik mélyen fájtak. Vajon elfelejtették a téli éjszakákat, amikor az egész család együtt aludt, és anyánk minket betakart ezekkel a takarókkal, míg ő maga megfázott öreg foltos kabátjában?
Összeszorítottam ajkaimat, majd csendesen megkérdeztem:
„Ha nem kell nektek, akkor én elviszem őket.”
A legidősebb kézlegyintéssel intézte el:
„Ahogy akarod, mindenesetre csak rongyok.”
A takarók titka
Másnap visszavittem a három takarót a kis lakásomba. A tervem az volt, hogy megtisztítom őket, és megőrzöm emlékként. Amikor az egyik takarót erőteljesen megráztam, váratlanul egy száraz, kemény csattanás hallatszott, mintha valami kemény tárgy esett volna le a földre. Szívem hevesen dobogott, miközben meghajoltam, hogy megnézzem, mi történhetett.
A szakadt bélés alatt egy apró, kézzel varrott barna vászonzsákot találtam.
Reszkető ujjaimmal kinyitottam a zsákot: több régi megtakarítási kötvény és egy pár dekányi arany volt benne, gondosan becsomagolva. Az összeg meghaladta a százezer dollárt. Elállt a lélegzetem.
Anyám – aki élete végéig szigorú megfontoltsággal, luxus nélkül élt – csöndben összegyűjtötte minden apró pénzét, és titokban elrejtette ezeket a takarók közé.
Hangosan zokogtam. Először szálltak el lelki szemeim előtt múltbéli képek: a napok, amikor a piacon zöldséget árult, hogy néhány fillért keressen; az apró pénztárszekrényéből hirtelen előkapott aprópénz, melyből megadta az iskolai zsebpénzemet. Mindig úgy hittem, nincs neki semmije… de valójában mindent nekünk tartogatott.
Átnézve a másik két takarót, még két ilyen zsákot találtam. Összesen közel háromszázezer dollár volt rejtve.
A viszály
A hír gyorsan terjedt. Egyik éjszaka kemény arccal érkeztek a legidősebb és középső bátyáim az otthonomba.
„Mindet megtartani akarod?” – kiabálta az idősebb. „Az anyánk hagyatéka ez a pénz, miért titkolod el?”
„Nem titkoltam,” válaszoltam. „A halála évfordulójára terveztem elmondani. De emlékezzetek: megvetettétek a takarókat, és kidobni akartátok őket. Ha nem hozom el őket, a pénz már nem létezne.”
A középső dühösen motyogta:
„Akárhogy is, ez anyánk tulajdona. Megosztjuk hárman; ne álmodozz, hogy mindet megtartod.”
Csendben maradtam, bár tudtam, hogy a pénzt igazságosan el kell osztani. Ugyanakkor arra is gondoltam, hogyan bántak anyánkkal. Soha nem adtak neki semmit, míg én, bár anyagi gondokkal küzdve, minden hónapban küldtem neki valamit. Amikor beteg volt, egyedül ápoltam, ők pedig mindig kifogásokat kerestek. És most…
A vita napokig tartott. A legidősebb még azzal fenyegetőzött, hogy perelni fog.
Az utolsó levél
Amikor újra átnéztem a zsákokat, találtam egy apró, gyűrött papírdarabot a mélyén. Anyánk remegő kézírása díszítette:
„E három takaró az én három gyermekemé.
Aki még szeret és emlékszik áldozatomra, azt felismeri.
A pénz nem sok, de azt kívánom, hogy igazságosságban és harmóniában éljenek.
Ne tegyétek szomorúvá lelkem az örökkévalóságban.”
Magamhoz öleltem a papírt, és újra elbőgtem magam. Anyánk mindent előre megtervezett, és ezzel a rejtett üzenettel próbált minket próbára tenni.
Felkerestem testvéreimet, és amikor megérkeztek, eléjük tettem a levelet. Mind hallgattak, tekintetüket lehajtották. A szobát mély csend töltötte be, amit csak halk zokogás töri meg.
A döntésem
Nyersen, mégis békésen közöltem velük:
„Anyánk ezt a három részre szánt ajándékot hagyta ránk. Semmit sem tartok meg magamnak. Úgy javaslom, osszuk el egyenlően. De kérlek, ne felejtsétek el: bár a pénz fontos, az volt a legfőbb kívánsága, hogy békében éljünk.”
A legidősebb lehajtotta fejét, hangja rekedt volt:
„Hibáztam. Csak a pénzre gondoltam, és megfeledkeztem anyánk szavairól.”
A középső könnyes szemmel hozzátette:
„Ő annyi szenvedést átélt… és mi soha nem köszöntük meg neki.”
Hosszan hallgattunk. Végül egyetértettünk abban, hogy a pénzt három egyenlő részre osztjuk. Mindannyian saját részünket, anyánk emlékét őrizzük.
Mindhárom sorsa
- A legidősebb bátyám korábban mogorva volt, de ez a megrázkódtatás teljesen megváltoztatta. A gyermekeinek oktatására fordította a részét, és havonta meglátogatja anyánk sírját, mintha így keresné megváltását.
- A középső, aki mindig indulatos volt, anyánk üzenete hatására átalakult. Pénze egy részét a rászorulóknak adományozta, mondván, így gyűjt érdemeket anyánk számára.
- Én megőriztem a saját részem, és létrehoztam egy kis ösztöndíjat a szülővárosomban édesanyám nevén, az a nő emlékére, aki egész életében csendben áldozott értünk.
Utószó
A három régi, rongyosnak tűnő takaró nemcsak anyagi javakat, de egy örök érvényű leckét is rejtett.
Anyánk utolsó cselekedetével megtanított bennünket arra, hogy hogyan ellenálljunk a kapzsiságnak, és hogyan értékeljük a családi kötelékeket.
Ma, amikor megérkezik a tél, előveszem az egyik takarót, és ráterítem a fiamra.
Azt kívánom, tanulja meg, hogy az élet valódi értéke nem a megörökölt pénzben, hanem a szeretetben, a jóságban és az összetartásban rejlik.
Mert csak akkor vagyunk méltók arra, hogy anyánk gyermekeinek nevezzük magunkat, ha valóban szeretjük egymást.