Az eső kopogása kísérte Dolores remegő kezét, ahogy kibontotta a borítékot. A papír megszívta a nedvességet, betűi elmosódni látszottak, mégis ki tudta venni a feliratot: „Anyának”. A szíve összeszorult. Belül egy levél és egy banki csekk lapult.
A levél Ramón kézírásával készült.
„Anya,
ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem tudtam kimondani, amit kellett volna. Tudom, mit gondolsz rólam, és tudom, mit érdemelnél — sokkal többet, mint amit valaha adtam.
A tészta csak ürügy volt, hogy biztosan hazavidd a borítékot. Kérlek, ne haragudj. Van itt egy csekk. Ez fedezi a műtétedet, és még sokkal többet is.
De előbb hallgass meg: valami rossz dolog történt.”
Dolores keze megmerevedett. A csekk értéke elképesztő volt – félmillió peso. Ennyi pénze sosem volt életében. De a levél folytatódott, s a szavak egyre súlyosabbá váltak.
„A vállalkozás, amit vezetek, nem tiszta. A pénz, amit keresek… nem mindig a megfelelő helyről származik. Az utóbbi hónapokban embereket veszítettem el. És tudom, most rám is sor kerülhet.
Ha bármi történne velem, anya — menj el a Quezon City-i rendőrségre, és add át nekik ezt a levelet. Ők tudni fogják, mit jelent.
Ne próbálj megkeresni. Ha szeretsz, kérlek, felejts el.
Ramón.”
Dolores sokáig csak nézte a sorokat. A gyomra összerándult, és egyszerre tört ki belőle a zokogás. Az eső a tetőn dobolt, a tészta a forró vízben lassan szétázott, miközben az idő is megállni látszott.
A hajnali csend
Másnap hajnalban Dolores nem aludt. A levél minden mondata égett az agyába. Nem tudta, mit tegyen. A fia bűnbe keveredett, de mégis az egyetlen gyermeke volt. A szíve egyik fele azt súgta: védje meg, a másik — hogy mentse meg a lelkét.
Reggelre döntött. Elindul Quezon City-be, a rendőrségre, ahogy Ramón kérte. Talán ez volt az utolsó dolog, amit még tehetett érte — ha már korábban nem tudta megmenteni.
Az úton
Az autóbusz döcögve haladt a főváros felé. Dolores ölében szorította a kopott táskát, benne a levelet és a csekket. A szívverése erős volt, de nem a betegségtől — a félelemtől.
Ahogy beért a városba, látta a forgatagot, az emberek arcán a rohanást, a közönyt. Ramón mindig erről a helyről álmodott, amikor még kicsi volt. Akkoriban azt mondta:
—„Ha egyszer nagy leszek, Anya, veszünk egy nagy házat. Ahol neked nem kell dolgoznod.”
Dolores akkor mosolygott. Most már csak sírt.
A rendőrségen
A fogadós tiszt először gyanakodva nézett rá, amikor a kezébe nyomta a levelet. Amikor azonban elolvasta, az arca megváltozott. Felhívott valakit, majd néhány perc múlva egy magas, őszülő rendőrtiszt lépett be.
— Maga Dolores Alonzo? — kérdezte.
— Igen… én vagyok. Ramón anyja.
A férfi bólintott, majd hellyel kínálta.
— Asszonyom… őrizetbe kellett vennünk néhány emberét. Az ön fia is… veszélyben van. Tegnap este eltűnt. Azt hittük, elmenekült. De ez a levél mindent megváltoztat.
Dolores elsápadt.
— A fiam… meghalt?
A tiszt megrázta a fejét.
— Nem tudjuk. De a jelek szerint megpróbált velünk kapcsolatba lépni. Ez a levele a bizonyíték, hogy segíteni akart. Ha él, meg fogjuk találni.
Dolores szíve lassan megnyugodott, de az aggodalom ott maradt a tekintetében.
A váratlan telefonhívás
Két hét telt el. Dolores visszatért falujába, és minden nap imádkozott. Egyik este, amikor a nap lebukott a hegyek mögé, megszólalt a régi vezetékes telefon. A hang a vonal túlsó végén reszketett, mégis ismerős volt.
— Anya?
Dolores levegő után kapott.
— Ramón! Élsz! Hol vagy, fiam?
A vonal ropogott, a háttérben autózaj hallatszott.
— Nem sok időm van… Köszönöm, hogy elvitted a levelet. Most biztonságban vagyok, de el kellett tűnnöm. A hatóságok segítenek. Anyu, bocsáss meg mindenért. És… kérlek… használd a pénzt. Élj végre nyugodtan.
— Fiam, haza akarok menni hozzád! Látni akarlak!
Csend. Aztán halkan:
— Talán egyszer… de most nem lehet. Csak tudd, hogy szeretlek.
A vonal megszakadt.
Dolores percekig a kagylót szorította, mintha a hangja még ott maradhatna benne.
Három hónappal később
Egy reggel a postás levelet hozott. Feladó nélkül, csak annyi állt rajta: „Nanay Doloresnak.”
Belül egy apró, aranykeretes fénykép lapult. A képen Ramón volt — de másképp, mint ahogy Dolores valaha látta. Egyszerű ruhában, mosolyogva, egy tengerparton állt, mellette néhány gyerek játszott. A hátoldalán rövid üzenet:
„Most mások fiainak segítek. Ahogy te segítettél nekem.”
Dolores szíve megtelt békével. Talán a fia sosem tér haza, talán új életet kezdett valahol messze, de már tudta: Ramón nem veszett el. Nem a bűnben, és nem a félelemben — hanem a megváltásban.
A kis ház konyhaasztalán még mindig ott állt az instant tésztás csomag üres papírja. Minden alkalommal, amikor ránézett, Dolores mosolygott.
Nem a fájdalomra emlékezett, hanem arra a pillanatra, amikor rájött, hogy a szeretet — bármennyire elferdült is az évek során — mindig utat talál vissza.
És az eső? Azóta is esett néha. De már nem hidegen. Inkább mintha az ég könnyei lettek volna, melyek most először — megbékélten — hullottak a földre.