A Provence-i dombok között megbúvó kis falu, Saint-Rémy-du-Val, első pillantásra olyan volt, mint bármelyik másik: szőlőlugasokkal ölelt házak, egy öreg templom a főtéren, és emberek, akik mindent tudni véltek egymásról. Mégis, a Moreau és Dubois család körül valami vibrált — valami megmagyarázhatatlan, ami egyszerre vonzotta és nyugtalanította a falubelieket.
A négy fiatal – Isabelle, Camille, Luc és Philippe – gyermekkoruk óta együtt játszottak, de ahogy felnőttek, a kapcsolatuk szinte baljós tökéletességgel mélyült. Isabelle Luc-kal, Camille Philippe-pel. Minden olyan volt, mintha a világ egy szimmetrikus tükörbe nézne – négy ember, két test, két lélek, és mégis… valami hiányzott.
A falubeliek suttogtak. Az ikrek túl közeliek voltak, túl egyformák, túl zavartalanok. „Mintha nem négy ember lenne, hanem csak kettő – kétszer másolva.” Így mondta az öreg Bernard, a kocsmáros, miközben meg-megállt egy borosüveggel a kezében.
Az esküvő napja azonban mindenkit megbabonázott. A két menyasszony hófehérben, a két vőlegény fekete öltönyben – mintha egy festmény elevenedett volna meg. A templomban esküt tettek, a főtéren táncoltak, a bor folyt, a nevetés zúgott. Aztán jött az a vicc — az, amely elindított valamit, amit senki nem tudott megállítani.
„Honnan tudják majd, ki kivel van ma este?”
Nevetés tört ki, de a nevetésben volt valami nyugtalanító. A vőlegények ittak, sokat. A menyasszonyok kísérték őket a nászszobákhoz, egyik szárnyba Isabelle, a másikba Camille. De az a folyosó, amely elválasztotta a két szobát, több volt egyszerű térelválasztónál — mintha átjáró lett volna két világ között.
Isabelle Camille fülébe súgta: „Ne keverjük össze őket.” Camille csak bólintott. De a tekintete… mintha máshol járt volna.
És aztán, ahogy az éj leszállt, a faluban valami megváltozott.
**
A sikolyok egyszerre törtek elő mindkét nászszobából. A családtagok, még félig a mámorban, riadtan rohantak a folyosón. Az első ajtó mögött Isabelle állt egy tükör előtt, arcán jeges kifejezéssel. Luc a padlón feküdt, eszméletlenül. A másik szobában Camille zokogva gubbasztott Philippe fölött, aki vérző orral, zavarodottan próbált felülni az ágyon.
A jelenlévők döbbenten bámultak – a szobákban minden tökéletesen egyforma volt: a bútorok, a színek, még a falon lógó festmények is. A két nászszoba tükörképei voltak egymásnak. És valami furcsa történt — a menyasszonyok tekintetében zavar volt, és a vőlegények egyike sem volt képes biztosan megmondani, melyikük melyik nővel volt… vagy kivel kezdte az éjszakát.
Az orvos megállapította: semmilyen fizikai sérülés nem utal támadásra. Csupán zavar, pánik, túlfeszülés. Mégis, valami dermedt hidegség ült a házra. A nászút elmaradt, a vendégek szétszéledtek, a pletykák viszont csak erősödtek.
**
Hetekkel később a Dubois-testvérek egyre gyakrabban vitáztak. Luc egyszer azt állította, Camille viselkedése megváltozott — túlságosan hasonlít Isabelle-re. Philippe viszont azt mondta, Isabelle olyan, mint egy árnyék, mintha nem is ő lenne igazán ott.
Egy éjszaka Luc titokban elvitte Camille-t a városba, hogy “tisztázzák a dolgokat”. Philippe másnap őrjöngve tört be a Moreau-házba, azt állítva, Luc az ő feleségével szökött el. Isabelle ekkor halkan csak ennyit mondott:
– Biztos vagy benne, hogy Camille volt vele… vagy én?
A mondat végérvényesen széthasította a realitás szövetét. A két férfi egymásnak esett. A család próbálta őket elválasztani, de a harag már túl mély volt. Végül Philippe súlyosan megsérült, Lucot pedig letartóztatták.
**
A bírósági tárgyalás során újabb részletek derültek ki.
A Moreau-házban évtizedekkel korábban élt egy másik ikerpár — két nő, akik ugyanilyen gyönyörűek, titokzatosak voltak, és akiket a falusiak csak “a Tükör Asszonyainak” neveztek. Ők is beleszerettek két férfiba — testvérek voltak ők is — de az ő történetük tragédiával végződött: egy félreértés, egy felcserélt partner, és végül kettős öngyilkosság.
A ház egyik titkos szobájában megtalálták a régi naplókat, leveleket, fényképeket — és egy tükröt, ami a falra volt rögzítve, de belső oldalán két, kézzel írt név állt: „Isabelle” és „Camille”.
A falusiak megdöbbentek. A fiatal ikrek nevei pontosan megegyeztek a régi szerelmesekével. És a családfákon visszakövetve… egy rejtett ági rokonságot is felfedeztek.
Mintha valami újraéledt volna. Mintha a ház, a tükör, a négy fiatal sorsa nem véletlen lett volna.
**
Lucot végül felmentették, de elhagyta a falut. Philippe egyedül maradt, elzárkózva, szinte remeteként. Isabelle és Camille pedig eltűntek. Senki sem tudta, mikor, hová, hogyan.
Egy évvel később egy turistacsoport betévedt a Provence egyik eldugott vendégházába. A helyet ikerhölgyek vezették — gyönyörűek, kimértek, és zavaróan egyformák. Az egyikük Camille-nak mutatkozott be. A másik… Isabelle-nek.
A turisták sosem tudták megmondani, ki mikor beszélt hozzájuk. És egy dolgot senki nem felejtett el: a fogadószoba falán lógott egy tükör. Régi, repedezett szélű, a hátoldalán kézzel vésve két név.
Az egyik neve most új volt: „Luc”.
És a falubeliek azóta is csak így emlegetik a történetet:
A nap, amikor a tükör döntött, ki kié lesz — és ki nem ember többé.