Miután utoljára megcsókoltam a férjem, Ben kezét, lassan végigsétáltam a kórház hosszú folyosóján, próbálva megőrizni a lélekjelenlétemet. Az agyam minden egyes lépésnél próbált felfogni valamit, de a szívem valahol messze járt. Amikor elhaladtam a pihenő mellett, két ápoló beszélgetésére lettem figyelmes. Az egyik halkan, szinte észrevétlenül odasúgta a másiknak: „Még mindig nem tudja, ugye?” A másik válasza ideges volt: „Nem. És ha megtudja, mindennek vége.” Megdermedtem. A szívem megrogyott, és úgy éreztem, hogy az egész folyosó hirtelen eltűnik alólam. Az a szoba, ahol a férjem ápolták… már zárva volt.
A gépek monoton sípolása helyett egy iszonyatos csend kísértett. Ben, a férjem, meghalt. A valóság ködként borult rám, ahogy kiléptem a folyosóra, a lábaim mintha nem is a földön értek volna. Az ajtó mögött minden zaj, minden ember eltűnt, és én már csak a saját zihálásomat hallottam, ami teljesen elnyomott mindent.
„Még mindig nem tudja, ugye?” – kérdezte az egyik nővér.
„Nem,” – válaszolta a másik, hangjában egy kis félelem volt. „Ha kiderül, hogy magánál volt, mind kirúgatjuk magunkat. Vagy rosszabb.”
A beszélgetés végén, mikor megláttak engem, sietve elrohantak, mintha semmi sem történt volna. Egy harmadik nővér, Tanya, óvatosan megfogta a karomat, és lágyan elhúzott a folyosón.
„Mrs. Parker, menjen haza. Túl sok mindenen ment keresztül.”
Amikor a férjem húga, Julia, rohanva megjelent, szemeiben az elkeseredettség és fájdalom tükröződött. „Nem hiszem el, hogy meghalt,” hüppögte. „De valami nem stimmel. Ma reggel hatkor még írt nekem. Azt írta, jobban érzi magát.”
A szívem szorult össze. „Mit mondtál?” – kérdeztem.
Julia elővett egy üzenetet a telefonján, és megmutatta. Az üzenet, amelyet Ben küldött reggel, ott volt a kijelzőn. „Jobban érzem magam, Sophie. Minden rendben lesz.” Értetlenül pislogtam. Ben agyhalott volt. A hivatalos dokumentumok szerint már 5:45-kor agyhalottá nyilvánították.
„Ez… lehetetlen” – mondta Tanya is, elfehéredve. „Az agyhalál hivatalos ideje 5:45, a telefonját már akkor le kellett volna adni betegvagyonként.”
De amikor hazaértem, nem találtam sem telefont, sem okosórát. A kórház sem tartotta nyilván őket. A kórlapokat pedig „öt-tíz munkanapos belső vizsgálat” alá helyezték. Az egész egyre furcsábbá vált.
Néhány órával később egy ismeretlen számról érkezett egy hívás.
„Mrs. Parker?” – kérdezte egy suttogó, ideges hang. „Tanya vagyok a kórházból. Valamit eltitkolnak. A férje ébren volt. Beszélt egy ‘hibáról’, és azt mondta, látnia kell magát. Aztán jött Dr. Evans, és nyugtatót adott neki. Egy órával később… leállt a szíve.” A vonal hirtelen megszakadt.
A férjem tudatánál volt. Kért, hogy találkozzunk. És most kiderült, hogy hazudtak.
Rögtön a kávézóba siettem, ahol Julia már várakozott. Ő újabb részleteket osztott meg velem. „Ben kedden este hívott. Rettegett. Azt mondta, óriási hibát követett el, és azt kell helyrehoznia… veled.” A kirakós darabjai lassan összeálltak, és valami kezdett kibontakozni előttem, amit nem akartam látni.
Másnap reggel a bankban nyomozva felfedeztem egy érdekes tételt a férjem számláján: „Peterson Ékszerüzlet – 3850 dollár.” Azonnal elindultam az üzlethez.
„Ó, igen, emlékszem Mr. Parkerre,” mondta a tulajdonos. „Izgatott volt. Azt mondta, nagyot hibázott, és ez itt az első lépés a megbocsátás felé.” Az üzlet tulajdonosa elővette a rendelést. „Egyedi fehérarany gyűrű. Zafír drágakő középen, és egy különleges gravírozás belül.”
„Gravírozás?” – kérdeztem.
„Igen. Ez állt benne: ‘Az én Sophie-m, örökké és mindörökké.’”
A világ hirtelen megállt körülöttem. Minden egyes szó, amit hallottam, újabb réteget adott a képhez. Ben már nem volt közöttünk, de az utolsó üzenet, amit nekem küldött, az életét egy másik szempontból tükrözte. A gyűrű, amit titokban vásárolt, mindent elmondott, amit eddig nem láttam.
Aztán a gondolatok egy sorozatban összeálltak. Ben talán nem véletlenül volt agyhalott. Valami hatalmas titok, amit valaki el akart rejteni. És én voltam az, aki mindent kiderített. Most pedig itt állok, egyedül, a férjem elvesztésének keserű igazságával, de egy olyan felfedezés tudatával, ami mindent megváltoztatott.
Az igazság végül kiderült: Bennek nem volt vége. Csak valami sokkal sötétebb titok húzódott a háttérben, amit mindannyian el akartunk rejteni.