Emma Nikolevna már reggel óta sürgött-forgott a konyhában. A fasírtok sercegtek a serpenyőben, az illatos alma-pite pedig a sütőből árasztotta magát. Amikor Olga belépett a lakásba férje után, azonnal megérezte a megszokott illatokat, és mély sóhajt vett.
– Vitya, biztos, hogy történt valami – mondta. – Emma csak különleges alkalmakkor süt pitésütit.
– Ne aggódj, anya – Viktor ledobta a kabátját, és puszit nyomott az anyja arcára. – Hogy vagy te? Nem-ingadozik a vérnyomásod?
– Minden rendben – intett le Emma Nikolevna. – Nastya nincs veletek?
– Később érkezik a munkából – Olga elővett egy doboz bonbont a táskából. – Mondta, hogy körülbelül húsz perc múlva itt lesz.
– Rendben, akkor várjuk meg mindenkit – válaszolta Emma.
– Mindenkit? – Viktor megállt, kezében papuccsal. – Kik jönnek még?
– Pasha a feleségével és a gyerekekkel. Meghívtam őket.
Olga felhúzta a szemöldökét. Viktor húga családjával ritkán jelent meg Emma házánál, legutóbb csak a Szilveszterkor találkoztak, és akkor is csak futólag.
– Anya, mi történt? – Viktor ráncolta a homlokát.
– Fontos, hogy beszéljünk. Mindannyian együtt – fordult el a tűzhely irányába Emma Nikolevna. – A fasírt kihűl, különben újramelegítenénk.
– Addig én terítek – jelentkezett Olga, miközben elővette a díszes abroszt a szekrényből.
Ott motoszkált benne a félelem: „Tényleg beteg lenne?” Emma 79 éves volt már, az életkor súlyos tényező. Vajon kiderült egy komoly diagnózis? Ez a gondolat teljesen kiszárította a száját.
Csöngettek – az ajtón Nastya, a család fiának felesége lépett be először, aki éppen üzleti úton volt. Nem sokkal később megérkeztek Pashaék is a tinédzser gyerekekkel.
– Hát, teljes a csapat! – csodálkozott Pasha, és átölelte az anyját. – Mi az alkalom?
– Üljünk le, majd mindent elmondok – válaszolt Emma Nikolevna.
Viktor és Olga egymásra néztek. Tíz évnyi házasság megtanította őket, hogy szavak nélkül is megértsék egymást. Viktor tekintetében egyértelműen ott volt: „valami komoly dolog van”.
Szűk egymás melletti ülésbe rendeződtek; Emma Nikolevna az asztal főjénél foglalt helyet, ami rendkívül ünnepélyes benyomást keltett.
– Na, na, anya, most mondd már el, mi a helyzet! – türelmetlenkedett Viktor.
– Már meghoztam a döntést – vonta ki magát Emma Nikolevna, és egyenes tartással ült le. – A házat és a nyaralót Pashára íratom át.
A csend szinte tapinthatóvá vált. Olga érezte, hogy elzsibbadtak az ujjai.
– Hogy érted ezt? – tette le villáját Viktor.
– Igazából úgy – mondta Emma – Pasha többet segít, gyakrabban van az unokákkal. Ti, Vitya, a saját életeteket élitek.
– Anya, de mi…
– Elhatároztam – vágott közbe Emma Nikolevna határozottan. – Már a közjegyzőnél telefonáltam, a jövő héten leokmányozzuk.
Olga mozdulatlanul ült, agyában körözött egy kellemetlen gondolat: „És mi lesz a nyaraló felújításával? Amikor két éve cseréltük a tetőt…”
– Egyetértetek? – kérdezte Emma, végignézett mindenkin, különösen Viktorra szegezve a tekintetét.
– Ha te így döntöttél… – dünnyögte Viktor.
Pasha köhögve törte meg a csendet:
– Anya, nem kellene úgy kapkodni?
– Minek késlekedni? Már nyolcvan felé közeledem – legyintett Emma Nikolevna. – A döntés megszületett.
Nastya kényelmetlenül mocorgott a széken.
– Emma Nikolevna, talán…
– Elegendő – csattant az anyós kezében az asztalra. – Megmondtam. Most egyetek, mert kihűl a fasírt.
Pár perc, mindössze három kellett ahhoz, hogy egy hosszú, több évtizedes kapcsolat megváltozzon. Olga gépiesen majszolta a hidegnek tűnő húsdarabot, miközben Viktor zavartalanul a testvérével futballmeccset elemzett. Hogyan képes egyáltalán? Nem érdekli?
– Olga, miért nem eszel? – tolta oda ELnek a salátástálat Emma. – A saját sózott uborkáid, amiket szeretsz.
– Köszönöm, Emma Nikolevna – húzott erőtlen mosolyt Olga. – Most nincs étvágyam.
„Mintha semmi sem történt volna” – zakatolt a fejében. – Harminc év házasság, mégis idegen vagyok az asztalnál.”
„Nem érzed jól magad?” – Viktor megszorította a könyökét hazafelé menet.
– Teljesen rendben – vonta meg a vállát Olga, elhúzva a kezét. – És te? Minden oké veled?
– Mi baj van? – vont vállat Viktor. – Ez mama tulajdona, az ő döntése.
– Komolyan? – állt meg Olga a járdán. – Harminc évünk volt, és te…
– Mit kellett volna tennem? Horrokat üvölteni?
– Legalább egy szót is szólhattál volna! Valamit!
– Na, ne idegeskedj! Csak egy ház. Nem ott élünk egyébként is.
– Nem a ház a lényeg! – remegett a hangja. – Hanem a mód, ahogy mindezt átgondolatlanul intézték el. Mi meg csak huzatok vagyunk az asztal körül.
Viktor feltekintett az égre:
– Uram Isten, micsoda dráma! Menjünk haza, hideg van.
Otthon Olga csendben átöltözött, és a konyhába vonult. Keze remegett, amikor teát készített.
- Több mint harminc éve osztozott a család életén.
- Sokat dolgozott a ház körül és a konyhában.
- Az utóbbi döntés pedig magányosság érzetét keltette benne.
Egy rövid üzenetet kapott Nastytól: „Hogy vagy? Meg vagyok döbbenve a mai naptól.”
– Jól vagyok – válaszolta Olga röviden.
– Anya, miért vagy ilyen komor? – lépett be a konyhába a vidékről hétvégére hazalátogató lánya.
– Csak ennyi – intett Olga. – Nagymama úgy döntött, a házat és a nyaralót átadja Pashának.
– És akkor? – vállat vont a lány apja módjára.
– Semmi, csak kellemetlen érzés, hogy nem számítunk.
– Ne vedd annyira a szívedre – nyitotta ki a hűtőt a lány. – Az a nagymama háza, miért stresszelsz?
„Ő is oda tartozik” – suttogta Olga, miközben kortyolta a teát.
Egy hét múlva Emma Nikolevna hírcsokrot hozott: az átírást bejegyezték. Viktor csak bólintott, és azt mondta: „rendben, anya”. Olga halkan kiment a szobából.
Eltelt egy hónap. Olga alig beszélt anyósával, válaszai rövidek voltak. Viktorral köztük feszültség érződött, mert nem értette a sértettségét.
– Beteg vagy? – kérdezte egy reggel, amikor harmadszor mondta vissza a családi vacsorát egy héten belül.
– Nem – válaszolta Olga.
– Akkor mi a baj?
– Nem érted? – fáradtan nézett rá. – Egyetlen döntéssel kivágtak a családból, és te észre sem vetted.
– Ugyan már! – dobta fel a kezét Viktor. – Mi közöd hozzá?
– Mégis mennyire! – emelte fel a hangját Olga. – Harminc évig főztem a te anyádnak, segítettem a kertben, tároltam a befőtteket a télre. És most? Ki vagyok? Semmi!
– Túldramatizálod.
Viktor telefonja csörgött – Pavel volt az. Arcán megváltozott a kifejezés.
– Mi van, Pasha? – kérdezte. – Eladná? De hát… igen, értem.
Lehagyta a telefont.
– Mi történt? – kérdezte Olga.
– Pavel eladja a házat – Viktor nézett rá értetlenül. – A családjuknak kényelmetlen oda járni.
– És?
– Mit jelent az, hogy „és”? – kérdezett vissza Viktor. – Ez a mi házunk volt! Vagy legalábbis az volt.
– Most már értem – sóhajtott Olga keserűen. – Mikor jöttél rá?
– Azt hittem…
– Pontosan! – sóhajtott mélyet Olga. – Azt hitted, minden magától helyrejön. Csak egy formaság.
Viktor leült a székre, akárcsak rég, de ezúttal Olga elveszettséget látott a szemében.
– És most mi lesz? – kérdezte.
– Most? – vonogatott vállat. – Most már tudjuk, kik vagyunk a te családod szemében: idegenek.
Két hónap telt el. Olga az ablak mellett állt, és nézte, ahogy az eső az üvegre kopog. Telefonja rezgett: Nastya hívta.
– Szia. Hogy vagy?
– Jól – dörzsölte a párás ablakot Olga minden gondolkodás nélkül. – Mi járatban vagy?
– Hallottam, hogy Pavel már talált vevőt a házra.
Olga összeszorította ajkait.
– És akkor? Már nem a mi dolgunk.
– Azt hiszem, Emma Nikolevna nem tud róla. Tegnap még mesélt, hogy idén nyáron uborkát ültet majd a nyaralóban.
– Nastya, nem akarok belefolyni, fáj a fejem már így is.
– Vérnyomás? – hangjában aggodalom csendült.
– Igen, az utóbbi időben ingadozik. Az orvos azt mondja, ideges vagyok.
Beszélgetés után Olga lefeküdt, de nem jött az álom. Széttöredezett gondolatok kavarogtak a fejében: „Harminc év kárba ment… Nyugdíj előtt állok, az otthonunk meg…” Emma még csak bocsánatot sem kért.
Az ajtó csapódott – Viktor jött haza. Mostanában hallgatagabb lett, gyakran sokáig dolgozott.
– Szia – kukucskált be a hálószobába. – Megint pihensz?
– Fáj a fejem.
– Elmennénk orvoshoz?
– Már voltam – fordult el.
Viktor megállt az ajtóban, majd lassan becsukta azt. Pár perc múlva csörgött a konyhai edény.
Olga lehunyta a szemét. Mikor csúszott el minden? Régen mindig együtt beszéltek meg mindent. Most meg úgy élnek, mint albérlőtársak.
Az ajtó megint nyikordult.
– Olga, beszélnünk kell – foglalt helyet az ágy szélén Viktor.
– Miről?
– A helyzetről. Harminc éve vagyunk együtt.
– És akkor?
– Pasha eladja a házat. A pénzt elosztja majd.
Olga hirtelen felült az ágyban.
– Mi?
– Felhívott, mondta, hogy küld nekünk is egy részt.
– Szánalmas alamizsna – kesergett Olga. – Köszönöm, de nem kérem.
– Ne légy hülye. Takarékoskodnunk kell a jövőre.
– Hol voltál, amikor a döntést hozták? – szorította az ágytakarót. – Miért nem szóltál semmit?
– Nem gondoltam, hogy így alakul – süllyesztette a fejét. – Anya mindig azt mondta, a háznak mindannyi gyermekeé kell lennie.
– És mit kaptunk? Egy üzenetet, hogy ki vagyunk száműzve.
– Olga…
– Nem, Vitya. Ez nem a pénzről szól. Ez a tiszteletről szól. Arról, hogy nem tekintenek minket embereknek. Különösen engem nem.
– És mi közöm hozzá?
– Mindenhez! – emelte fel a hangját. – Harminc éve a családotok része vagyok, de senkit nem érdekel a véleményem!
Viktor lehajtotta a fejét.
– Tudtad, hogy a vérnyomásom akár 160 is lehet? – kérdezte halkan Olga. – Hogy marék számra veszem a gyógyszert?
– Nem tudtam – nézett rá Viktor. – Soha nem mondtad.
– Te meg nem kérdezted.
A konyhában füttyszóval kezdett forrni a víz.
Viktor felállt.
– Kérsz egy kis teát?
– Igen – válaszolta meglepő módon Olga.
Csendesen ittak, majd Viktor megszólalt:
– Nem tudom, mit hoz a jövő.
– Én sem – ölelte át a bögre falát. – De így nem mehet tovább.
– Elmennénk egy pszichológushoz?
– Azt gondolod, segítene?
– Nem tudom – vállat vont. – De biztosan nem ártana.
Hirtelen Olga érzelmei felszínre törtek, és könnyei könnyeden csordultak le az arcán.
– Vitya, csak azt akarom, hogy meghallgassanak. Megértsd.
– Értelek – óvatosan megszorította a kezét. – Csak mindig azt hittem, hogy ott vagy velem. Mindig.
– Én is ezt hittem – mosolygott szomorúan Olga. – Aztán rájöttem, hogy semmit nem garantálhat senki.
– És most mit tegyünk?
– Nem tudom. De kezdjük azzal, hogy őszintén beszélünk egymással.
Együtt maradtak beszélgetni hajnalig, talán először hosszú hónapok óta.
Másnap korábban kelt Viktor, és közölte:
– Anya felé megyek beszélgetni.
– Sok szerencsét – forgott a másik oldalára Olga.
Este Viktor mogorván tért vissza.
– Hogy ment? – kérdezte Olga.
– Semmit sem értettem meg. Ő úgy gondolja, helyesen járt el.
– És most?
– Pasha eladta a házat – sóhajtott Viktor. – Tegnap kötötték meg az üzletet.
– Emma Nikolevna?
– Azt mondták neki, hogy felújítják a lakást, egyelőre náluk lakik.
Olga megcsóválta a fejét.
– Meddig mehet ez így?
– Nem tudom – sóhajtott Viktor. – Pavel azt mondja, később vesz neki egy lakást közelebb hozzájuk.
– Nehéz ezt elhinni.
– Nekem is az – tolta el a tányért Viktor. – Olga, azt hiszem, változtatnunk kellene valamin.
– Miben?
– Beszélgettem a munkahelyemen a srácokkal. Igor, emlékszel rá? A külvárosban vett egy házat. Kicsi, de az övé. Azt mondja, elfogadható kamatlábbal adnak hitelt.
– Vity, majdnem hatvanévesek vagyunk, minek hitel?
– Pont az a lényeg! Hamarosan nyugdíj. Nincs saját otthonunk, csak albérlet, nyaraló pedig közös volt. Most már semmink nincs.
Olga elmélázott, kavargatta a teát.
– És mit szeretnél?
– Menjünk el megnézni. Nem messze van, fél óra vonattal.
Egy hét múlva egy kis fa ház előtt álltak. Egy apró telken, almáskert, festékfoltos tornác.
– Na, milyen? – nézett reménykedve Viktor.
– Régi – járta be Olga a nyikorgó padlót. – Javítani kell.
– De a miénk lesz. Teljesen a miénk, és senki el nem veheti.
Ez az érvelés elhallgattatta.
– Tudod – mondta, kilépve a tornácra –, egész életemben féltem, hogy megbántok valakit: a te anyádat, téged, a gyerekeket. Mindig másokra gondoltam.
– És mi a baj ezzel?
– Hogy magamra elfeledkeztem – mosolygott először régóta. – Veszekük, és a miénk lesz.
Másfél hónappal később aláírták a papírokat. A ház ugyan felújításra szorult és anyagilag szűkösen álltak, de Olga megnyugodott.
– Most már csak a miénk – mondta Viktor, miközben berakták az első dobozokat.
Aznap este Nastya hívta őket.
– Hogy vagytok? Belaktok?
– Lassan – ült Olga a tornácon egy tea mellett. – A tetőt is javítani kell majd.
– Nagymama érdeklődött felőletek.
– Mit mondtál?
– Hogy vettetek házat. Meglepődött.
Olga nevetett magában.
– El tudom képzelni.
– Olga – komolyodott meg Nastya hangja –, már öregszik. Néha összezavarodik. Talán békülnétek?
– Nem arról szól a dolog, Nastya. Csak az idő rendezte a dolgokat.
Egy hét múlva Pavel hívták.
– Szia, hogy vagy? – hangja feszült volt.
– Jól – válaszolt Olga fáradtan.
– Anyád szeretne találkozni. Elhozhatom?
Olga csendben maradt, majd sóhajtott.
– Hozd el.
Emma Nikolevna elszürkült arccal érkezett. Némán lépett be, körbejárta a házat.
– Szép otthonotok van – mondta végül. – Kényelmes.
– Köszönöm – tette le Olga a teáskannát.
– Lenne még valami… – kezdte hesisten Emma. – Pasha eladta a házat.
– Tudjuk.
– Én nem tudtam erről – könnyezett az idős nő. – Most egy kis garzonban élek a városban. Egész életemet a kerthez kötöttem…
Olga csendben töltötte ki a teát.
– Bocsáss meg, Olga – mondta váratlanul Emma. – Öreg vagyok, és vaksi. A legjobbat akartam.
– Emma Nikolevna – nézett a szemébe Olga –, nem haragszom. Az élet megy tovább.
Miután az anyós eltávozott, Viktor átölelte a feleségét.
– Jól állsz hozzá.
– Tudod – dőlve a vállára –, rájöttem, hogy az érzéseinket azonnal ki kell mondani, nem szabad halogatni éveken át.
– Ez az igazság – csókolta meg a haját. – És fő, hogy bízzunk önmagunkban.
– És abban, aki igazán mellettünk áll – tette hozzá Olga.
Este a saját kis tornácukon ültek, egy apró, felújításra váró házban: most már a saját otthonukban. Egy új fejezet kezdődött az életükben, tele őszinte beszélgetésekkel és a nehézségektől való félelem nélkül.
– Tudod, Vitya – nézett a naplementére Olga –, már majdnem egy hete nem mértem a vérnyomásom.
– Ez jó jel – mosolygott, szorítva a kezét. – Nagyon jó jel.
Összegzésként elmondható, hogy az élet néha váratlan fordulatokat tartogat. Egy családon belüli nehéz döntés hosszú távú hatással lehet mindenkire. Fontos, hogy beszélgessünk, meghallgassuk egymást, és soha ne hagyjuk, hogy a kapcsolataink a mellőzés miatt sérüljenek.