Az elején úgy gondoltam, hogy soha nem lenne bátorsága elmenni. Apai családja Lucknowban él, körülbelül 500 kilométerre tőlünk. Davaóban pedig rajtam kívül senkit sem ismer. Nem is rendelkezik minden otthon lévő pénzzel. Ezzel a gondolattal mélyen aludtam volna, miközben magas párnán feküdtem édesanyám mellett.
Sharda Devi, az édesanyám, mindig áldozatként látta magát a család számára, és azt várta el menyétől, hogy teljesen engedelmes legyen. Én úgy véltem: „Mint fiú, kötelességed gondoskodni a szüleidről. Egy nőnek csak egy kis türelmet kell tanúsítania, mi baj lehet ebből?”
Feleségem, Anita, más városból származik. Davaóban ismertük meg egymást egyetemi éveink alatt. Amikor a házasságról beszéltünk, anyám határozottan ellenezte:
– „A lány családja oly messze él, állandó utazás fárasztó lesz.”
Anita könnyek között válaszolt, de eltökélt maradt:
– „Ne aggódj, a te menyed leszek, és a családodat fogom gondozni. Talán évente csak egyszer látogatom meg a szüleimet.”
Végül én kérleltem anyámat, aki bár habozott, beleegyezett. Azóta azonban minden alkalommal, amikor a feleségemet és gyermekeinket szüleimhez akartam vinni, anyám kifogásokat talált, hogy elkerülje a találkozást.
Ütközések a vajdával
Első gyermekünk születésekor Anita változni kezdett. A nevelési módszereken vitatkoztunk. Úgy gondoltam: „Anyám csak a legjobbat akarja a kisunokának, mi a baj azzal, ha a tanácsait követjük?”
Ám Anita elutasított mindent. Gyakran heves viták alakultak ki például arról, hogy milyen tápszert vagy bébiételeket adjunk. Anyám dühös lett, tányérokat törött, majd egy hétre megbetegedett.
Nemrég, amikor a babát anyámhoz vittük, a helyzet csak romlott. A gyermek magas lázat és görcsrohamokat kapott, amit anyám Anitára hárított:
– „Nem tudom, hogyan védjem a kisfiamat? Hogyan engedhetted meg, hogy így beteg legyen?!”
Úgy éreztem, hogy anyámnak igaza van. Anita hibájának tartottam, ami miatt ő nyíltan mutatta ki csalódottságát.
A vita és az éjszaka a raktárban
Aznap este Anita nem tudott aludni, gondoskodott a gyerekről, én pedig a hosszú út után elmentem aludni a szüleimmel.
Másnap reggel családi vendégek érkeztek. Anyám adott Anitának 1000 rúpia készpénzt, hogy menjen el piacra, és vegyen élelmiszert az étkezéshez. Láttam, milyen kimerült, de éppen szólni akartam, amikor anyám hangosan kiabált:
– „Ha valaki elmegy a piacra, kinevetik! Én is egész éjjel fent voltam, és reggel dolgozni fogok. Ő a menyed, neki kell a konyhában helytállnia!”
Anita, fekve, válaszolt:
– „Egész éjszaka a kisunokát ápoltam. Ezek a vendégek a te családod, nem az enyémek. Én meny vagyok, nem szolgáló.”
Anyám és én összenéztünk. Szégyelltem magam a rokonok előtt. Dühösen kivonszoltam Anitát a raktárba, és ott hagytam aludni, matrac és takaró nélkül. Megmondtam neki: „Most szigorú leszek, hogy többet ne vitatkozz a vajdával.”
A következő reggel
Amikor másnap kinyitottam a raktár ajtaját, Anita már sehol sem volt.
Megijedtem, és rohantam anyámhoz, hogy elmondjam. Ő is meglepődött, és azonnal hívta a családot, hogy segítsenek keresni. Egy szomszéd elmondta:
– „Tegnap este láttam, hogy sír, és a bőröndjét cipelve ment az utcán. Adtam neki pénzt, hogy taxiért vegye, és visszatérjen a szüleihez. Azt mondta, családja szolgaként kezeli, és tovább nem bírja. Kész a válásra.”
Teljesen sokkolt a hír. Hosszú idő után Anita végül felvette a telefont. Hangja hűvös volt:
– „A szüleimnél vagyok. Néhány napon belül benyújtom a válókeresetet. A fiunk három éves, természetesen velem marad. A vagyon fele-fele arányban lesz felosztva.”
Szívem hevesen vert. Elmondtam anyámnak, aki így válaszolt:
– „Csak fenyegetőzik, nem meri megtenni.”
Ám tudtam, hogy Anita már nem az a nő, aki régen volt. Talán most valóban elveszítettem őt…
Második rész: A válási papírok
Három nappal később, amikor Anita visszatért Lucknowba, egy barna borítékot küldött nekem. Benne válási iratokkal, ami a helyi bíróság pecsétjével volt ellátva. Egyértelműen benne foglalta az indokot:
„Férjem és családja lelki bántalmazásnak tett ki. Szolgaként kezeltek, meggyalázták méltóságomat.”
Remegő kézzel tartottam a dokumentumokat, még bízva abban, hogy visszatér majd. De Anita már döntést hozott.
Sharda Devi, anyám, dühösen reagált:
– „Hogy mer valaki így tenni? Egy elvált nő szégyen a család számára! Hagyd csak, majd visszajön térden csúszva.”
Én nem haragudtam, hanem rettegtem. Ha elválunk, elvesztem a fiunk felügyeletét. Az indiai törvények szerint a három év alatti gyermek az anyával marad.
Családi és közösségi nyomás
A hír gyorsan terjedt Jaipurban a család körében. Egyesek hibáztattak engem:
– „Raj, ostoba vagy. Feleséged épp hogy csak szült, és te mégis a raktárban hagytad aludni. Ez kegyetlenség.”
Mások így szóltak:
– „Az egész falu tud róla. A Kapoor család hirhedt, mert rosszul bánik a menyekkel. Ki akar majd velük házasodni?”
Szégyenkezve fogtam a fejem, nem mertem válaszolni. A kritikák minden szava úgy éreztem, mintha késsel döfködnének belém.
A gyermek elvesztésének fájdalma
Azon az éjszakán titokban hívtam Anitát. Válaszolt, s a képernyőn láttam, amint fiunk alszik az ölében. Szívem összeszorult a látványtól. Mondtam neki:
– „Anita, legalább hadd lássam őt. Hiányzik nekem.”
Ő rám nézett, hideg tekintettel:
– „Most jut eszedbe a fiunk? És engem, akit a raktárba száműztek, szolgaként kezeltek, már nem? Raj, már késő. Nem jövök vissza.”
Könnyek szöktek a szemembe.
Késői megbánás
Az elkövetkező napokban úgy éreztem magam, mint egy árnyék. Nem tudtam koncentrálni a munkára. Éjjelente az jelent meg álmaimban, hogy Anita és a gyerek elmennek, én pedig hiába futok utánuk.
Kezdtem megérteni, hogy az elmúlt két évben csak anyámat hallgattam, arra kényszerítve Anitát, hogy hallgasson és elviseljen mindent. Nem védtem meg, nem álltam ki mellette – az asszony mellett, aki mindent otthagyott miattam.
Most meg kell fizetnem ezért az árát: elveszítem őket.
A szigorú valóság
Egy reggel a nagynéném odalépett hozzám, és a vállamra tette a kezét:
– „Raj, egy tanács: ha egy nő válópert indít, nehéz meggondoltatni. Két lehetőséged van: elfogadod, vagy megalázkodsz és bocsánatot kérsz. De emlékezz, ez már nem személyes ügy, hanem a Kapoor család becsületéért folyik a harc.”
Csöndben ültem. Anyám, a rokonok és a közvélemény nyomása nehezedett rám. Legnagyobb félelmem azonban ugyanaz maradt: hogy soha többé nem hallom fiunk reggeli „apa” szavát.
Közeledő fordulópont
Aznap este egyedül mentem ki a kertbe, és a csillagos eget néztem teli aggodalommal. Tudtam, mindent elveszíthetek, vagy szembenézhetek anyámmal, és harcolhatok azért, hogy visszakapjam a feleségemet és a fiamat.
Fontos megállapítás: A családi konfliktusok megoldása során a kölcsönös tisztelet és az érzelmi támogatás elengedhetetlen, hogy elkerüljük a válás fájdalmát, és megóvjuk a gyermekek érzelmi jólétét.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a történet rávilágít a családi viszonyok bonyolultságára, a szerepek közötti feszültségekre, valamint arra a fontos tényre, hogy a szeretet és a megértés nélkülözhetetlen a harmonikus együttéléshez.