Katya a buszról leugorva úgy érezte, mintha a föld is visszaölelné. A poros földút a szülőfaluja felé kanyargott, háromszáz méter csupán – ennyi választotta el attól, hogy újra beleszívja magát a gyerekkor illataiba. Mezitláb lépett a harmatos fűszálak közé, s érezte, hogy a reggel hideg csókokként simogatja a talpát.
A hajnal hangjai egyszerre zúdultak rá: kakasok rikácsoltak, tehenek mély bőgése morajlott a távolból, és minden bokorból madarak csiviteltek. A falu lassan ébredezett, ablakok nyíltak, függönyök mozdultak, kíváncsi tekintetek követték a lányt.
Az utca végén ott állt édesanyja, karját széttárva, ahogy mindig is várta őt:
– Szervusz, Katjunja, hát csak visszajöttél…
Katya szíve összeszorult. Anyja hangjában ott volt minden: az aggodalom, a szeretet, és valami titokzatos várakozás.
– Aludtál volna még, anya. Minek keltél ilyen korán? – kérdezte Katya.
– A kecskéket fejni kell. Tudod, nálam így indul a nap – felelte az anya, miközben átölelte a lányt. – Azt hittem, elhozod az udvarlódat, hogy megismerjük. Mintha úgy beszéltük volna.
Katya sóhajtott, lesütötte a szemét.
– Még nem tud jönni… talán fél tőletek. Vagy… talán én félek tőle. Már magam sem tudom, ez szerelem-e, vagy csak játék…
Az anya szeme összeszűkült.
– Ne mondd, hogy nem szerelem! Hiszen annyira akartad őt. Új ruhákat varrtam neked, emlékszel? És most…?
– Nem tudom, anya – törte meg a csendet Katya. – Eleinte boldog voltam. De amikor közel akart engedni magához, amikor komoly dolgokról beszélt, megijedtem. És aztán… folyton változtatni akar rajtam. Új frizura, más ruhák, új járás… mintha egy idegen bőrében kéne élnem.
– És így akarsz boldog lenni? – kérdezte az anya halkan. – Hazugságban? Másvalaki életét élve? Gondold meg jól, kislányom. Egy bábunak nincs lelke.
Katya belépett a házba, levetette városi ruháit, és felvette a megfakult otthoni köntöst. Haja kontyba csavarva, gumipapucs a lábán – s mintha azonnal felszabadult volna.
– Itthon vagyok… – suttogta.
– Isten hozott, kislányom – mosolygott az anya. – Most végre lesz időnk beszélgetni.
Miközben anyja kiment fejni, Katya a kertbe indult, gyomlálta a földet, mintha minden kitépett fűszál a szívéből is egy-egy kétséget tépett volna ki. Amikor végzett, a mosdónál arcát hideg vízzel frissítette fel. Ekkor hallotta meg a kapu felől a hangot:
– Szervusz, Katjunja! Csak megjöttél, mi? Lustálkodni jöttél, vagy valami más…?
A kapuban egy fiatal férfi állt. Nem az udvarlója, hanem Ivan, a gyermekkori barátja. Csibészes mosolya mögött valami komolyság lappangott.
– Ivan! – kiáltotta Katya, s hirtelen minden aggodalma szertefoszlott. – Te… még mindig itt élsz?
– Hol máshol élnék? – vont vállat a fiú. – A föld, a falvak, a kecskék, mind itt tartanak. Te pedig elmentél. Aztán meg visszajöttél.
Katya szívében régi emlékek éledtek. A közös játék a pataknál, a titkos csókok a régi pajta mögött… és az a nap, amikor Ivan azt mondta, hogy várni fog rá, bárhova is sodorja az élet.
– Az udvarlódat kerestem – mondta Ivan csendesen. – Azt hittem, őt hozod.
Katya lehajtotta a fejét. – Nem hoztam. Talán soha nem is hozom. Ő más világ. Nem idevaló. Én sem vagyok benne biztos, hogy vele akarok élni.
Ivan közelebb lépett, s halkan csak ennyit mondott: – Akkor maradj itt. Maradj ott, ahol mindig is otthon voltál.
Az anya ekkor tért vissza a kapuhoz. Végignézett rajtuk, majd lassan bólintott.
– Katjunja, az ember mindig választ: álarc és szabadság között, idegen világ és otthoni ölelés között. A döntés most a tied.
A levegő megfeszült. Katya tekintete Ivannal találkozott, s benne nem volt semmi erőltetett, semmi hazug. Csak tisztaság.
Ekkor hirtelen felhangzott a távolból a busz kürtje. Ugyanaz a busz, amelyről Katya leugrott hajnalban. A sofőr megállt a falu szélén, mintha valakihez várna. És ott, a poros úton, egy idegen férfi jelent meg – Katya udvarlója. Karját lengette, keresve őt.
A falu népe összesereglett a kapunál, mindenki nézte, hogyan áll Katya két világ határán. Egyik oldalon az udvarló, aki újra formálni akarta őt. Másik oldalon Ivan, gyermekkori barát, aki úgy fogadta el, ahogy volt.
Katya lehunyta szemét. Egy pillanatra hallotta a kecskék bégetését, a madarak csicsergését, érezte a föld illatát a lába alatt. Majd kinyitotta a szemét – és futni kezdett.
Nem a poros út felé, nem a buszhoz. Hanem Ivan karjaiba. A tömeg felzúdult, az anya mosolygott, és Katya szíve először érezte azt, amit mindig keresett: hogy nem kell másnak lennie, csak önmagának.
Az idegen férfi dühösen fordult el, visszaszállt a buszra, amely porfelhőt hagyva maga mögött eltűnt az országúton. A falu udvarán pedig új történet kezdődött – egy történet, amelyben Katya végre megtalálta az igaz otthonát.