A folyosón álltam, kezemben a dossziéval, amely Alexandru számára készült. Az iratok súlya most szinte semminek tűnt ahhoz képest, amit a mellkasomban éreztem. Mihai itt volt. Az irodaházban, az új életem szívében, ugyanazzal a lenéző félmosollyal, amellyel öt éve a semmibe taszított.
Azóta mindent újraépítettem. Nem volt könnyű. A régi énemet lassan, rétegről rétegre égettem le magamról, míg végül csak a hűvös, magabiztos nő maradt, akit Alexandru feleségül vett. Ő sosem tudta, honnan jövök. Nem kellett tudnia.
Mihai most ott állt Elena pultjánál, és a régi szokásainak rabja maradt. Nyomult, hízelgett, követelt. Semmit sem változott.
Odamentem, hangtalan léptekkel, és megálltam közvetlenül mögötte. Elena felpillantott rám, mintha segítséget várna. Egy apró biccentéssel jeleztem: hagyja csak.
— Mihai Lupu — szólaltam meg halkan.
A férfi összerezzent, majd lassan megfordult. Tekintete rám esett. Először nem ismert fel. A frizura, a szemüveg, a drága kosztüm eltakarta, ki vagyok valójában. De a nevem kiejtése a szájából, az a pillanat… hirtelen megmerevedett.
— Te… — lehelte.
— Én — válaszoltam nyugodtan. — És mostanra, úgy tűnik, sok minden megváltozott.
A szeme tágra nyílt, de nem a felismeréstől. Inkább a félelemtől.
A múlt árnyéka
Mihai mindig gyenge volt. Nem erőből uralkodott, hanem apró megalázásokból, sunyi szavakból, abból, hogy másokat kisebbnek érzett magánál. Így építette fel a hatalmát otthon, a házasságunkban. Amíg egy napon mindent össze nem roppantott bennem.
Most, ahogy állt előttem, láttam, hogy a régi élete darabokra hullott. A gyűrött zakó, a szemében bujkáló nyugtalanság… nem az a férfi volt, akinek mindig mutatni akarta magát.
— Mit keresel itt? — kérdeztem.
— Üzletet intézek. Alexandru tudja, ki vagyok — próbált magabiztosnak tűnni, de a hangja remegett.
— Alexandru tudja, ki vagy — ismételtem, és lassan elmosolyodtam. — De most már azt is tudja, ki vagyok én.
A szeme elhomályosult. Nem szólt semmit, csak hátrált egy lépést.
A találkozás
Az irodaajtó ekkor kinyílt, és Alexandru lépett ki. Magas, elegáns, szigorú tekintetű férfi volt, akinek jelenléte mindenkit rendre utasított. Rám nézett, majd Mihaira.
— Probléma van? — kérdezte hűvösen.
— Semmi, drágám — válaszoltam, és közelebb léptem Alexandruhoz. Kezemet finoman az övébe csúsztattam. — Csak egy régi ismerőssel találkoztam.
Alexandru pillantása végigsiklott Mihain. — Lupu úr, igaz? Hallottam, hogy szeretné a jelentését aláíratni. Jöjjön be.
Mihai nyelt egyet, majd követte őt az irodába. Én ott maradtam Elena mellett. A titkárnő zavartan nézett rám.
— Jól van? — kérdezte suttogva.
— Soha nem voltam jobban — feleltem.
De belül vihar tombolt. Valami nem stimmelt. Mihai túl könnyen hátrált. Nem volt benne az a fajta arrogancia, amit mindig használt. Inkább úgy tűnt, mintha valamitől rettegne.
Az igazság
Néhány órával később Alexandru hazafelé menet szokatlanul hallgatag volt. A kocsiban ülve végül megszólalt:
— Mihai Lupu… furcsa ember. Tudod, mit mondott bent?
— Mit? — kérdeztem, szívem hevesen vert.
— Azt állította, hogy téged ismer. Hogy egykor a felesége voltál.
Lassan az ölembe ejtettem a tekintetem. — És te mit mondtál?
Alexandru az útra meredt. — Azt, hogy hazudik.
Lélegzetem elakadt. — Miért mondtad ezt?
— Mert nem számít, mi volt előtte. Én azt a nőt választottam, aki most mellettem ül. És ha múltad van is, nekem az nem fenyegetés.
Könnyek szúrták a szemem, de lenyeltem őket. Nem, nem engedhettem, hogy Mihai újra bántson — még emlékeivel sem.
A fordulat
Másnap reggel Alexandru sápadt arccal lépett az irodámba.
— Van egy probléma — mondta. — Mihai nemcsak egy egyszerű alkalmazott. Ő a cég egyik legfontosabb befektetője képviselőjeként jött. Ha rosszul bánunk vele, komoly gondjaink lehetnek.
A szék karfáját szorítottam. Tehát ezért jött. Nem engem keresett. Hanem hatalmat.
— Mit akarsz, hogy tegyek? — kérdeztem.
— Semmit. Csak légy udvarias vele. Egyelőre.
De tudtam, hogy Mihai most is ugyanazt a játszmát játszotta, mint régen: manipulálni, uralkodni, előnyt szerezni. És most már nem csak rólam volt szó, hanem Alexandru cégéről, jövőnkről, mindenről.
A végső szembesítés
Néhány nap múlva találkozóra hívtam Mihait az egyik üvegfalú tárgyalóban. Mikor belépett, ismét az a régi gúnyos mosoly villant fel rajta.
— Látom, sokra vitted — mondta. — De ne feledd, ki voltál valaha.
— Nem felejtem — feleltem halkan. — De te elfelejted, hogy én ismerem minden gyengeséged. És most én döntöm el, hogy lesz-e jövőd ebben a cégben.
Nevetett, de a szeme hideg maradt. — Ha kitúrsz, a befektetőim visszalépnek. Te mindent elveszítesz.
Akkor előhúztam a dossziét. Nem azt, amit Alexandrunak készítettem, hanem amit azóta állítottam össze. Papírok, e-mailek, tanúk vallomásai: Mihai éveken át sikkasztott, hamis szerződésekkel fedezte a saját hibáit.
Az arca elsápadt.
— Ez… ez hamisítvány! — dadogta.
— Nem — válaszoltam. — Ez az igazság. És ha Alexandru elé kerül, nemcsak a cégnél égsz el, de a saját életed is romokba dől.
A váratlan vég
Mihai felállt, hátrált, majd hirtelen elmosolyodott. Nem úgy, mint régen, hanem keserűen.
— Tudod mit? — mondta. — Megérdemled, hogy te győzz. Én elveszítettem mindent, amikor téged eldobtam. És most… már késő visszaszerezni bármit is.
A kezét felemelte, mintha megadná magát. Aztán hirtelen az asztalon hagyott tollat felkapta, és egy papírlapot írt alá. Egy lemondó nyilatkozatot, amit előkészítettem.
Mielőtt kiment volna, még egyszer rám nézett. A tekintetében nem gyűlölet volt, hanem valami, amit sosem vártam volna: megkönnyebbülés.
— Legalább most először szabadnak érzed magad — mondta halkan.
És eltűnt az ajtón.
Ott maradtam, a papírral a kezemben, és először éreztem igazán: a játszma véget ért. Nem bosszúval, nem ordítással. Hanem azzal, hogy Mihai végül saját maga adta át nekem a győzelmet.