Soha nem gondoltam volna, hogy 80 évesen újra férjhez megyek. De Walterrel minden más volt: könnyed beszélgetések, közös séták a parkban, és egy olyan kedvesség, amelyet évek óta nem tapasztaltam. Azt hittem, a családom örülni fog a boldogságomnak. Tévedtem.
Az unokám, Mia, akit saját lányomként neveltem fel a szülei tragédiája után, másként látta a dolgokat. „Nagyi, ez a mi házunk. Neked nincs helyed itt Walterrel.” – A szavak jegesek voltak. Másnap reggel a dobozaim az ajtó előtt vártak. Egy életnyi áldozat – ennyit ért neki.
Sírtam az utcán, amikor Walter értelmét vesztve fékezett le mellettem. „Gyere, Eleanor. Nálam jobb helyed lesz.” Nem haboztam. Walter otthonában minden szoba melegséget árasztott. Nem csupán a bútorok vagy a képek miatt – hanem mert ő ott volt.
„Megtanítjuk neki a tiszteletet” – mondta nekem egy este. A szeme elszántan csillogott. Walter fotós volt, ismert és elismert a városban. Tudtam, hogy amit kitalált, az nagyot fog szólni.
A terv születése
Mia rajongott a fotózásért, és minden évben részt vett a helyi fotókiállításon. Walter úgy döntött, névtelenül meghívót küld neki egy „különleges bemutatóra”. A kiállítás témája: Család és árulás.
„Biztos, hogy ezt akarod?” – kérdeztem kétkedve.
„Nem bosszúról van szó” – felelte. „Ez lecke lesz. Ha megérti, talán még vissza is találhat hozzád.”
A kiállítás napja
A teremben fények villogtak, emberek beszélgettek suttogva. A falakat fotók borították, mind Walter lencséjén keresztül. Mia érkezett, Markkal, a férjével. Amikor meglátott, először meglepődött, aztán fintor futott át az arcán.
„Nagyi… te?” – kérdezte, de nem válaszoltam.
A közönség csendesedett, amikor Walter a mikrofonhoz lépett. „Ma este egy történetet mutatok meg képekben. Egy asszony történetét, aki feláldozta az életét, hogy mások boldogok legyenek – és cserébe elárulták.”
A vászonra vetített első képen fiatal lány volt: Mia tizenévesen, mellettem, mosolyogva. A következőn az egyetemi diplomaosztója – amit az én házam eladásából finanszíroztam. A harmadik fotó viszont hideg zuhanyként érte: dobozok az ajtó előtt, rajtuk halványan látszott a felirat: Eleanor.
A szembesítés
Mia arca elsápadt. „Ezt nem teheted…” – suttogta. De Walter folytatta.
A képek sorra villantak: közös emlékek, áldozatok, majd a végső árulás. A közönség zúgolódni kezdett. „Ez szégyenletes.” „Hogy tehette ezt az unokájával?”
Mia könnyeivel küszködött. „Ez nem így van…” – de senki sem hallgatta meg.
A váratlan fordulat
Ekkor Walter lehalkította a vetítést, és rám nézett. „Eleanor, van valami, amit el kell mondanod.”
Megdermedtem. Nem beszéltünk erről. „Most?” – kérdeztem halkan.
„Most.”
Felsóhajtottam, majd előreléptem. „Igaz, amit láttatok. De van, amit Walter sem tud.” A közönség elcsendesedett. „Amikor eladtam a házamat, nem csak Mia egyetemi tandíját fizettem ki. Mark, a férje, is segítséget kért. Adósságai voltak, és ha nem törlesztettük volna, börtönbe került volna. Az én pénzem mentette meg.”
A terem felmorajlott. Mia ledermedt, Mark arca vörös lett.
„És mégis” – folytattam –, „így köszönték meg: kidobtak. De nem gyűlölöm őket. Csak azt akarom, hogy mindenki lássa az igazságot.”
Az összeomlás
Mia zokogva rohant ki a teremből. Mark utána indult, de a közönség megvető pillantásokkal követte őket. Walter mellém lépett, gyengéden megszorította a kezem.
„Bátrabb vagy, mint hittem” – súgta.
De én tudtam, hogy nem bátorság volt. Csak a végső felszabadulás.
A következmények
Másnap a város tele volt a kiállítás hírével. A fotók és a történet vírusként terjedtek az interneten. Mia és Mark magyarázkodásokba kezdtek, de senki sem hitt nekik. Barátok fordultak el tőlük, a munkahelyükön is hátrányba kerültek.
Én viszont új életet kezdtem Walterrel. Nem a bosszú volt a cél, hanem az, hogy végre lássam: nem voltam őrült, amikor szeretetet vártam attól, akit felneveltem.
A végső csavar
Hónapokkal később levelet kaptam. Mia írta.
„Drága Nagyi,
Nem kérek bocsánatot, mert tudom, nem elég. Amit tettem, megbocsáthatatlan. De tudnod kell: akkor dobtalak ki, mert féltem. Féltem, hogy elveszítelek, amikor Walter megjelent az életedben. Azt hittem, többé nem rám lesz szükséged. Buta féltékenység volt. És ezzel mindent elrontottam. Ha van benned még egy szikrányi szeretet irántam, adj egy esélyt, hogy jóvátegyem.”
Elolvastam, és a kezem reszketett. Walter rám nézett. „Mit fogsz tenni?”
Hosszan hallgattam, majd lassan mosolyogtam. „Még nem tudom. De most először… rajtam áll a döntés.”