A kórház falai közt szinte tapintható volt az idő múlása. A neonfény hideg villódzása árnyékokat vetett a hófehér ágyra, ahol az idős asszony feküdt. Az orvosok már kimondták a könyörtelen diagnózist: néhány órája, legfeljebb egy napja maradt. Az élet fonala vékonyabb volt, mint valaha.
Az asszony szemei fáradtan pislákoltak, a mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt. Minden egyes lélegzet olyan volt, mintha egy utolsó próbálkozás lenne az élethez való kapaszkodásra.
Az ápolónő, fiatal, de megtört tekintetű nő, ott ült mellette. A kórterem üres volt, csak a két lélek maradt: a távozásra készülő és az, aki kísérte.
– Drága lányom, maradj velem… – suttogta az asszony. – Már senkim sincs ezen a világon. Sem férj, sem gyermek. Teljesen egyedül vagyok…
Az ápolónő lehajolt, megfogta a reszkető kezet. Melegséget próbált adni, de a hideg lassan átszivárgott belé is.
A múlt árnyai
– Tudod, régen minden egészen más volt – folytatta az asszony, mintha az emlékekből akarna erőt meríteni. – Boldog voltam. A férjem imádott, és azt hittem, örökké tart a ragyogás. Gyereket akartunk, de mindig halogattuk. „Van időnk…” – ismételte halkan. – És egyszer csak túl késő lett.
A szemei megteltek könnyel. – Most pedig itt vagyok, és ha elmegyek, nem marad senki, aki gyászolna. Mintha sosem éltem volna.
Az ápolónő szíve összeszorult. A legnagyobb fájdalom nem a test haldoklása volt, hanem a magány, amely lassan felemésztette az asszonyt.
Az elcsendesedés
Az asszony lassan lehunyta a szemét. – Álomba szeretnék merülni… annyira fáradt vagyok… – szuszogta.
Az ápolónő felállt, hogy csendesen távozzon, amikor valami furcsát vett észre. Az asszony mellkasa nem süllyedt többé. A monitor vonala hosszú, sípoló hangot adott.
De nem ez volt az, ami megállította. Hanem a test.
A bőr nem hűlt ki, ahogy ilyenkor szokott, hanem szinte fényleni kezdett. A ráncok kisimultak, az ujjak melegedtek, és az arcon halvány mosoly jelent meg.
Az ápolónő dermedten állt. – Ez lehetetlen – suttogta.
És ekkor az asszony szemei újra felpattantak.
A visszatérés
De nem ugyanaz a tekintet nézett vissza rá. Nem a fáradt, haldokló asszony szeme volt az. Hanem valami fiatalabb, élettel telibb, szinte túlvilági fényben izzó pillantás.
– Ne félj – szólalt meg az asszony, de a hangja erőteljes, csengő volt. – Nem haltam meg. Csak visszajöttem… egy pillanatra.
Az ápolónő szíve vadul vert. – De… hogyan?
– Egyedül nem akartam menni – válaszolta az asszony. – És te… te itt voltál velem.
A nő hátrált, de az asszony felült az ágyban, olyan könnyedséggel, mintha sosem lett volna beteg.
– Egy utolsó kívánságom van – mondta halkan. – Hogy valaki emlékezzen rám. Hogy ne tűnjek el nyomtalanul.
Az ápolónő könnyes szemmel bólintott. – Ígérem, emlékezni fogok rád.
Az asszony mosolygott, majd lassan visszadőlt a párnára. A teste most már végleg elernyedt.
A felismerés
Az ápolónő rohanni kezdett a folyosón, pánikszerűen orvost keresve. De mikor az első nővérrel találkozott, az csak értetlenül nézett rá.
– Melyik szobában voltál? – kérdezte.
– A 212-ben! – kiáltotta.
A nővér arca elsápadt. – A 212-es szoba évek óta üres. Ott nincs beteg.
Az ápolónő szemei elkerekedtek. – De… ott volt! Láttam! Beszéltem vele!
A nővér megrázta a fejét. – Nem lehet. Az a szoba zárva van, mióta a régi beteg ott elhunyt… teljesen egyedül, senki hozzátartozó nélkül.
Az ápolónő teste remegett. Ekkor a tenyerébe pillantott, és elszorult a torka: ujjaira halvány, fénylő por tapadt, mintha csillagok érintése maradt volna rajta.
A végső titok
Visszarohant a 212-eshez, de az ajtó zárva volt, a szoba sötét és üres. Az ágy érintetlen, mintha senki nem feküdt volna benne.
De a párnán ott hevert egy hajszálvékony cetli. Gyöngybetűkkel, halvány tintával ez állt rajta:
„Köszönöm, hogy emlékezel rám. Most már nem vagyok teljesen egyedül.”
Az ápolónő könnyei lecsorogtak az arcán. Megértette: amit átélt, talán nem a valóság része volt, hanem valami másik világ ajándéka.
És ahogy kilépett a folyosóra, úgy érezte, mintha az asszony most már benne élne tovább – egy emlékben, amelyet soha senki nem vehet el tőle.