Artyom a néma, ragadós rettegés markában fuldoklott. Álmatlanul forgolódott az ágyban, melynek lepedői olyan forrónak tűntek, mint a parázs. Minden egyes nesz az utcán, minden nyikorgó hang a régi ház falain belül szorongással töltötte el a szívét. Arra várt, hogy hallhassa a zárban forduló kulcs hangját, az előszobában gyors, könnyű lépteket, valamint a lányuk vidám kacaját, amely valaha fényt hozott otthonukba. Ám a ház néma maradt; olyan hangosan, hogy a fülében zúgást okozott.
A kínzó szomjúság végül arra ösztönözte, hogy felkeljen. Árnyékként botorkált a sötét folyosón, és önkéntelenül a lányuk szobájának ajtajához nyúlt. Már előre látta, mit fog találni. A hold hideg, tárgyilagos fénye megvilágította a tökéletesen betakart, de üres ágyat. A levegőben halvány, szinte észrevehetetlen parfüm illata, citrus és jázmin keveréke terjengett, ami most Artyom számára a baj szagát jelentette.
– Vera! – kiáltott rekedten az álmatlanságtól. Megrázta az aggódva alvó feleségét. – Vera, Alisa nincs meg. Még mindig nem jött haza.
– Ez talán az első ilyen alkalom? – hümmögte Vera anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Biztosan Lena-nál maradt. Reggelig megjön.
– De már négy óra van, Vera! Négy! – kiáltotta, kétségbeesetten, ami azonnal felébresztette feleségét; szemei szélesre nyíltak a rádöbbenéstől.
– Négy óra? Ó, Istenem… Ez nem véletlen. Biztosan történt valami vele! Valami szörnyűség!
Az éjszaka órái örökkévalóságnak tűntek. Nem tudtak beszélni, csak idegesen járkáltak a lakásban, az ablak közelébe húzódtak, megrettentek minden udvari zaj hallatán, mint a rémült állatok. Pontosan nyolc órakor rohantak az egyetemre, összeszedve minden reményt, hogy a felelős és pontos lányuk bevonul az első órára.
De Alisa sehol nem volt. Sem az első, sem a második órán nem jelent meg. Se tegnap, se ma nem látták. A csoporttársak vállat vontak, az oktatók pedig aggodalmasan ráncolták a homlokukat. Az addig megszokott, biztosnak hitt világ megrepedt, és belőle sötét zűrzavar zúdult Artyomra és Verára.
Elkezdődtek a telefonhívások. Először kétségbeesetten visszafogottan, majd egyre hisztérikusabban keresték barátok, ismerősök, kórházak… Elsőként a mentők, majd a sürgősségi osztályokat hívták. Aztán elhangzottak a szívfacsaró szavak: „hullaházak”. Minden egyes csengőhang újabb gyötrelmet hozott szívükbe. Vera kétségbeesése halk, monotonná váló sóhajokban tört elő. Fejét a falnak verte, és Artyom alig tudta elkapni, ahogy összerogyott, erőtlenül majdnem ájulás közeli állapotban.
– El kell mennünk a rendőrségre – nyögte ki, hangjában a süllyedő hajó végzetét érzékelték.
Alisát két hónapon át keresték. Kétségtelenül végtelennek tűnő időszak volt ez, ahol minden egyes nap és vele az éjjel huszonnégy órája agonizáló bizonytalansággal telt. Mindenki részt vett a keresésben: a csoporttársak szórólapokat ragasztottak a városban, a szomszédok tárcsázták a rokonokat, önkéntesek átvizsgálták az erdős területeket. Minden nap imával indult, és keserű könnyek között fejeződött be. Minden tegnap hívás hozhatott megváltó hírt, vagy pártatlan ítéletet.
Fontos megjegyzés: A remény nem halványult el teljesen.
Vera nem bírta tovább. Egy reggel Artyom a konyhában találta feleségét, sápadtan, kékes ajkakkal, kezével a mellkasát szorítva. Azonnal hívta a mentőt; vérnyomás-problémákkal kórházba került, diagnózis: akut koronária szindróma. Artyom egyedül maradt a bajával, magányosan, mint egy szikla, amely semmit sem szól. Már majdnem belenyugodott a helyzetbe. Majdnem.
Egyszer csak felcsillant a remény halvány szikrája a sötét éjszakában. Alisa egyik csoporttársa, félénk, rémült tekintetű lány a kihallgatáson megszólalt: – Azt mondta, hogy… el akar menni egy kolostorba…
Artyom szinte megdermedt – úgy érezte, félrehallott.
– Hová? – kérdezte rekedten. – Melyik kolostor? Biztos nem kevered össze?
– Nem tudom a nevét, esküszöm! De beszéltünk erről, miután Arsenij elhagyta. Akkor azt mondta, hogy nem akar tovább élni.
– Ki az az Arsenij? – először hallotta ezt a nevet Artyom. Idegenül csengett a fülében.
A lány mindent elmesélt, amit tudott: a nagy, szenvedélyes, titkos szerelemről, a házasság terveiről rögtön az egyetem után, az első szeptemberi nap szépséges és később összetört tekintetéről. Arsenij magától kérte a törlést az egyetemről; minden elérhető nyoma eltűnt; megszűnt létezni, csak a keserű árulás és örök üresség maradt utána.
Abban a pillanatban, amikor Alisa fájdalmasan zokogott: „Soha többé nem szeretek senkit! Nincs miért élnem! A kolostorba megyek, hogy soha többé ne lássalak titeket!” – a barátnője ezt csupán a kitörő érzelmek hevének tulajdonította. Ám hónapok múltán ez a mondat úgy tűnt, mint egy utolsó kapaszkodó.
- A keresés új, legyőzhetetlen erőt kapott.
- Néhány nap kitartó nyomozás után sikerült kideríteni a kolostor nevét – egy apró, ősi remetelakot az erdő mélyén.
Artyom, szinte észre sem véve, hogy már fogja a kocsi kulcsát, majdnem elindult, amikor az ügyüket vezető, tapasztalt nyomozó így szólt: – Ne siessen, Artyom Viktorovics. Ez kényes ügy. Mi van, ha nem akar majd veled beszélni? Mi van, ha nem akar elmenni? Még rontanál a helyzeten. Tervezni kell. És véleményem szerint nem apai parancsra, hanem egy jó pszichológus segítségével kell cselekedni.
– Hol vannak most ezek a jók? – mordult Artyom. – Csak futószalagon árulnak hamis ígéreteket. Hiszen azért vagyok, hogy a lányommal beszéljek, nem?
– Meg tudsz beszélgetni vele, de nem tudod megoldani azt a problémát, hogy miért ment el. Nem hozzád fordult a gondjaival. Ez azt jelenti, hogy nincs közöttetek bizalom. Egy kívülálló, hideg, szakértő viszont elérheti, amit te nem tudsz. Ismerősként említhetem Markot. Rendkívüli ember. Sok reménytelen esetben segített már. Ha valaki megtörheti a falat a lányod körül, az ő lesz az – mondta a nyomozó.
Legyőzve és kétségbeesetten Artyom beleegyezett. A cím furcsának tűnt – egy eldugott külvárosi, omladozó ház.
Az ajtót egy férfi nyitotta meg. Kétségbeesett, borostás, gyűrött köntösben. Olcsó portói szag áradt belőle. Tekintete üres és kómás volt.
– Mit akarsz? – kérdezte kínlódva.
Artyom leküzdve undorát és csalódottságát elmagyarázta következő lépéseiket.
– Elsétált a kolostorba? – horkant fel rekedten Mark, és szemeiben felcsillant az érdeklődés apró szikrája. – Eredeti megoldás. Komoly vallásosak vagytok? Nem? Még érdekesebb.
– Szórakozik velem? – sértődött meg Artyom. – Ez tragédia! Egy fiatal lány, élete még előtt áll, és hirtelen kolostorba menne! Azt mondták, ön tud segíteni.
– Fogalmam sincs – Mark ingatta a fejét, egyensúlya meglehetősen ingatag volt. – Gondolkodnom kell. Egy pohárkát? Egy kicsit bemelegítene.
Artyom meglepődve elfogadta. A piszkos, könyvekkel és papírokkal teli konyhában, miközben az öreg hűtő halk kotyogása hallatszott, Mark mesélni kezdett az életéről: arról a kiváló pszichológusról, aki mások problémáit könnyedén megoldotta, de saját családi gondjait nem kezelte. A felesége elhagyta egy másik férfiért, egyszerűen, mindennapi módon, dráma nélkül.
– Cipész csupasz lábbal? – keserűen mosolygott Artyom.
– Így van – sóhajtott mélyen Mark. – Azt hittem, megbirkózom, de nem. Nem tudtam, milyen szoros kötelék fűz hozzá. Ez az üresség a lakásban… őrületbe kergetett. Elkezdtem inni, abbahagytam a munkát. Kétes társaság, nők, értelmetlen mulatságok. A pénz és az ital folyt, mint folyó. Ez enyhített, de csak rövid ideig. Most már értem a rég mondást: ‘Ha reggel iszol, egész nap szabad vagy.’ Fáradt vagyok. A lelkem fáj. Nem akarok reggelente felkelni. Nehéz újrakezdeni nulla pontból. Kibújni a mínuszból elviselhetetlen. A gyengék összeomlanak, és én gyenge vagyok. De az emberek… néha még így is eljönnek. Ez az egyetlen, ami miatt élek. Szóval megnézem a lányodat. Mi a kolostor neve?
Kora reggel a kolostorban. A levegő hideg, tiszta és sűrű, mintha csak oltaná a szomjat. Szinte sötét van, a keleti égen halvány hajnalcsík húzódik. Maria nővér, akinek szerény cellájában lakott Alisa, óvatosan, halk léptekkel készült az első imára.
Alisa azonban nem aludt. Csukott szemmel feküdt, és érezte, hogy belülről szakad szét. Fáradt volt. Belefáradt a hely hamis, nyomasztó kegyelmébe. Kimerült az engedelmesség és a megnyugvás látszatának fenntartásából. Belefáradt a végtelen mosogatási körökbe az étkezdében, az egyszerüsített étkezésekbe, a csendes, lassú lépésekbe a folyosókon. Vágyott az otthonra, a hangos zenére, a bolondos tréfákra a barátnőkkel, a kávé illatára az egyetem eszpresszójából, a fiúkra vetett pillantásokra.
Arsenij… Az ő képe már elhalványult, lapos és kifejezéstelen lett. Elment, és elment. Vajon emiatt próbálta majdnem tönkretenni az életét? Emiatt okozta szüleinek a szenvedést? A gondolat, hogy a mamája kedves szemű, és az apja örök tréfamester, mély, friss fájdalomként hasított a szívébe.
Félt visszatérni. Mit mond majd? Hogyan néz majd szemébe? Biztosan kizárták az egyetemről. Itt azonban befogadták, melegséggel fogadták, nem nyomultak a lelkébe, nem próbálták megvédeni a helyes útra. Csak vártak. Vártak arra, hogy a saját lelke megtalálja az utat vissza. Ebben a csendben és várakozásban kezdte meghallani saját magát, és halkan, magában suttogta: „Uram, segíts, mutasd meg, mit tegyek…”
Az egész napot az étkezdében töltötte, a monoton munka gyorsan eltelt. Most a cellájában ült, várva arra, hogy Matyushka este visszatérjen a szertartásról, közösen fogyasztva az éppen kialakult hagyományos teát.
Az út alatt Mark hallgatag maradt. Barátja a volán mögött nem törte meg a csendet, érzékelve, hogy valami fontos készül nála. Nem csupán a munkába indult, mintha egész életének legfontosabb találkozójára készült volna. Komoly és összeszedett volt, amilyennek rég nem látták.
És íme, megérkeztek – egy régi remetelak, erős fallal körülvéve, mintha a földből nőtt volna ki. Az ősi falak nyugalommal és örökkévalósággal lélegeztek.
– Veled vagyok? – kérdezte halkan, szinte suttogva Mark. Kezei enyhén remegtek.
– Nem, itt maradok, sétálok egyet, várlak – bólintott a barát.
Mark lassan az kapu felé lépett. Lábai olyanok voltak, mintha vattából volnának, templomában dübörgött. Gondolatok, félelmek, kételyek özöne zakatolt a fejében. Megérintette az öreg fa érdes törzsét. És hirtelen valami megváltozott.
„A csönd nem a hang hiánya, hanem egy sűrű, létező, eleven anyag.”
Ez az érzet áradt szét benne: megtöltötte minden sejtjét, elűzte a zaklató gondolatok és fájdalmak minden maradékát. Belül valami elképzelhetetlen béke és tisztaság vett erőt rajta. Állt ott lebénulva, nem bírt mozdulni. Érezte, hogy az évek alatt felgyülemlett harag, sérelem és kétségbeesés eltűnt ebben a csend birodalmában. A megsebzett, karcos lelke kitárta szárnyait, és mély lélegezni kezdett. Ez édes, mindent elnyelő érzés volt… a szereteté, korlátlan, mindent megbocsátó, semmit nem követelő szereteté.
Ám ezen a kegyes csendön túlról dallamok szűrődtek felé. Nem túl hangos, szép ének szólt, amely mintha egy mennyei templomból érkezett volna. Nem értette a szöveget, de a dallam egyenesen a szíve legmélyebb húrjait érintette. Soha nem érezte még ilyen megnyugvónak magát. Csendben sírt, arcára könnycseppek folytak.
Valaki kopogtatott a cella ajtaján. „Matyushka ilyen korán?” – csodálkozott Alisa, majd kinyitotta az ajtót.
Egy idegen férfi állt ott. Furcsán nézett ki: gyűrött volt, borostás, ám a tekintete más volt. Szemei tiszták, világosak, és végtelenül fáradtak. Ezekben a szemekben az a csönd tükröződött, ami a kolostort átjárta.
– Te vagy Alisa? – kérdezte halkan, hangja nyugodt és mély volt.
– Igen…
– Hogy vagy? Jobban vagy?
– Nem voltam beteg – zavartan válaszolt a lány.
– Én viszont nagyon beteg vagyok – lépett be, és leült egy székre, mintha erő se lenne állni.
Mesélni kezdett, őszintén és könyörület nélkül saját hibáiról, árulásairól, a fájdalmakról, amelyeket hibás szüleivel való viszonyában okozott. Arról, hogyan tette tönkre saját és mások életét önzőségével és érzéketlenségével. Ez gyónás volt, tiszta és félelmetes.
Alisa hallgatta a történetet, és a közeliek képei életre keltek lelkében: az édesanya, az apa…
– Otthon várnak rád – szakította félbe váratlanul a monológját.
– Tudom…
– Anyád nagyon megöregedett ezekben a hónapokban. Szinte állandóan csendben sír. Nem akarják, hogy észrevegyék.
Alisa szíve tompán összeszorult az éles, testi fájdalomtól.
– Apád megőszült. Az egész feje fehér. Tartja magát, de a szemei… azok mindent elárulnak. Pokolban élnek, miattad. Többet szeretnek téged, mint az életüket.
– Én is szeretem őket… – suttogta, könnyei folytak.
– Igaz? Akkor miért okoztál nekik ilyen szenvedést?
Alisa nem talált szavakat. Lehajtotta a fejét, és látta előttük anyját, aki szakállóan sírt, és apját, szemében elviselhetetlen bánattal.
– Nem akartam… nem gondoltam… – remegett a hangja.
– Tudják. Megbocsátottak neked még mielőtt elhatároztad volna a távozást. Csak egy dolgot kérnek: térj vissza. Visszatérsz?
Alisa felemelte fejét, határozottság gyúlt a szemében.
– Menjünk! Azonnal!
Mark óvatosan leültette Alasát az autó hátuljába, melegen betakarta lábait egy puha sállal, amit Vera küldött szerencsét hozónak.
– Te nem mész velünk? – kérdezte meglepve a sofőrt vezető barát, miközben látta, hogy Mark becsukja az ajtót és hátrál.
Mark nem válaszolt, csak mosolygott. Egy könnyed, tiszta, teljesen józan mosollyal állt meg a kolostor kapujánál, és nézte az autót, ahogy eltűnik a kanyarban, magával vitte a megmentett lelket.
Ezután megfordult, és tekintete az ősi falakhoz és az égre magasodó kék kupolákhoz emelkedett. Megtalálta, amit egész életében keresett. Megtalálta a Csöndet. Megtette a döntést. Visszalépett a kapuk mögé, hogy maradjon. Hogy meggyógyuljon.
Az életben néha a legnehezebb pillanatokban találjuk meg a legnagyobb békét. Artyom és Vera története a szeretet, remény és a gyógyulás utazása, még a legsötétebb időszakokban is. Alisa elvonulása a kolostorba nem volt a menekülés, hanem az újrakezdés keresése. Mark pszichológus jelenléte pedig megmutatja, hogy a segítség és megértés másoktól érkezhet, amikor a leginkább szükségünk van rá. Ez a történet emlékeztet bennünket arra, hogy az emberi lélek képes a gyógyulásra, még akkor is, ha az út nehéz és bizonytalan.