Aznap 39,5°C-os láz gyötört, minden végtagomban éles fájdalmat éreztem, a torkom úgy égett, mintha dörzőpapírral kaparták volna, a fejem szét akart szakadni, és a füleimben zúgott a zaj. Az egyetlen vágyam, hogy néhány percre lehunyjam a szemem, magamra burkolózva a takaróba, hogy legalább egy pillanatra megszabaduljak ettől a kínzó fájdalomtól.
Úgy tűnt, csak az alvás jelenti az egyetlen lehetőséget a menekülésre. Ám az álmaim eleinte rémálmok voltak, mintha egy ragacsos sáron kellett volna átküzdenem magam, miközben valaki egyre mélyebbre húzott a kezemnél fogva.
Egyszer csak pedig jéghideg víz csapott arcomba. Megijedtem, hátraugrottam, kapálóztam, és próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy meglássam fölöttem egy alakot.
„Még alszol?” – hangzott egy szúrós, rekedt hang a fülem mellett. Az volt a sógornőm, arcán kőszáraz kifejezéssel, ajkai mereven összepréselve, akárcsak egy vékony, fakó vonal. Kezei ökölbe szorultak, és engem úgy nézett, mintha rajtakapott volna valamiféle szégyenteljes tettben.
„Keljen fel!” – szólt majdnem kiabálva. „A vendégek érkeznek egy óra múlva! Mindennek ragyognia kell, meg kell takarítani és megteríteni! Ne ülj itt, mint egy lusta ember!”
Szerettem volna valamit válaszolni, de erőm sem volt. Sokszor nehezen kaptam levegőt, de mégis kimásztam az ágyból, és igyekeztem törölgetni arcomról a hideg vizet, miközben reszkettem az egész testem.
„Anyu… 39,5°C a lázam…”
„Még a fejemet sem tudom megemelni…” – rekedt hangom szinte csak suttogásként volt hallható. De ő elhajtotta a szavaimat.
„Ó, hagyd már abba! Mindnyájan betegek vagyunk néha. Én is rosszul voltam, mégis csináltam mindent!”
„Ne szégyeníts meg a vendégek előtt!”
Ebben a pillanatban bennem valami megtört. Szavai nem csupán kegyetlenek voltak, hanem közönyösek, hidegek, mint a víz, amit rám öntött.
„Dühösen, de teljes közönyösséggel viselkedett – ettől szétrobbant bennem valami.”
Majd cselekedtem, amiért a sógornőm kétségbeesetten kérte a bocsánatomat, ám engem már hidegen hagyott az egész helyzet.
Lassan felálltam az ágyból. A lábaim reszkettek, szemeim előtt forogni kezdett a világ. Mégis elhaladtam mellette, szót sem szólva.
Az éjjeliszekrényen ott hevert a telefonom – gyorsan felvettem, és tárcsáztam a 103-at, a mentőszolgálat számát, közvetlenül előtte.
„Halló, mentő? Rosszul vagyok, a lázam közel 40°C, nagyon gyenge vagyok, fáj a torkom és a fejem… igen, ez a címem.”
A sógornőm ezen felnevettetett. „Mit csinálsz? Egy óra múlva jönnek a vendégek!” – kiáltotta.
„Tudom, vendégek vannak. De van egy fertőzésem, és lázas vagyok. Ez az én lakásom.” Ezt a mondatot először mondtam ki hangosan, tiszta és határozott hangon, minden szokásos mentegetőzés nélkül.
Miközben összeválogattam a táskám tartalmát, ő morogva átfutott a konyhán, „őrült menynek” titulálva engem.
Körülbelül húsz perccel később a mentők megérkeztek, és már készen álltam az indulásra. Orvos mérte meg a hőmérsékletem, megvizsgálta a torkomat, és így szólt:
„Kórházba kell mennünk, ez komoly.”
Felvettem a kabátomat, és mielőtt kiléptem volna az ajtón, ránéztem a sógornőmre:
„Ha visszatérek, sem neked, sem a vendégeidnek nincs itt helye, és te sem léphetsz be az én engedélyem nélkül. Soha.”
Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de már becsuktam magam mögött az ajtót.
Fontos tanulság: Az egészséged védelme mindennél fontosabb, még akkor is, ha a családi kötelezettségek nyomását érzed. Ne hagyd, hogy mások elnyomjanak vagy figyelmen kívül hagyjanak, különösen akkor, ha beteg vagy.
Ez a történet rávilágít arra, milyen fontos kiállni az egészségünkért, még nehéz családi körülmények között is. A meg nem értés vagy a támadás ellenére az önmagunk iránti tisztelet és felelősségvállalás kulcsfontosságú.
Végül megtanultam, hogy a határozott fellépés és a saját szükségleteink prioritása nem önzőség, hanem önvédelem.