Amikor az anyósom hozzánk költözött, egy darabig azt hittem, csak én érzem úgy, mintha valaki idegen lakna a házunkban. Pedig ő nem volt idegen – a férjem édesanyja volt, kedves, jó humorú asszony, akit alapvetően szerettem. De együtt élni valakivel… az más. Az teljesen új szintje az ismeretségnek.
A helyzet úgy kezdődött, hogy anyósom eladta a lakását, mert kisebbre vágyott, könnyebben kezelhető otthonra. A férjemmel megbeszéltük, hogy átmenetileg nálunk lakik, míg megtalálja a megfelelő új helyet. „Pár hét lesz csak” – mondta a férjem bizakodóan. Hónapokkal később viszont még mindig velünk élt.
Már az első héten világossá tette: ő vendég. És a vendégek – szerinte – nem takarítanak, nem főznek, nem mosogatnak. „Én már ledolgoztam az életem – most pihenek” – jelentette ki egy csésze tea mellett, miközben én a munkából hazaérve próbáltam összeszedni a szétdobált cipőket az előszobában.
Nem akartam konfliktust. A férjem sokat dolgozott, és nem akartam terhelni. De egy idő után kezdtem érezni, hogy a ház, amit korábban a nyugalmam szigetének tartottam, már nem az enyém.
A legnagyobb törést nem is a fizikai rendetlenség okozta, hanem az érzés, hogy már nem szabadon élhetek a saját otthonomban. Halkan kapcsoltam be a kávéfőzőt reggel, mert anyósom későn kelt. Nem hívtam át a barátnőimet, mert „zavaró lenne”. És minden héten eggyel több volt a szennyeskupac – nemcsak a mi ruháink, hanem az övé is, amit rendre a mosógép tetején hagyott, mintha azt várná: majd én intézkedem.
Egy este, miután elmosogattam hárman vacsoráztunkra, és anyósom elvonult tévézni, a férjemhez fordultam:
– Szerinted ezt így meddig lehet csinálni?
– Csak amíg talál egy új lakást – válaszolta fáradtan.
De én éreztem: ha nem húzok határokat, ez a helyzet állandósul.
Nem vagyok konfrontatív típus. Inkább a humor eszközével szeretek élni, ha lehet. És így született meg a „Projekt Vendéglátás”.
Másnap reggel, mielőtt anyósom felébredt volna, az étkezőasztalra egy színes nyomtatott lapot tettem: „Reggeli Menü – Családi Szálloda”. A választék szerény volt: pirítós, joghurt, kávé – de a dizájn olyan volt, mint egy elegáns panzióban. A tálcára kis virágot is tettem.
A konyhában pedig egy táblácska lógott: „Szobaszerviz igényelhető reggel 8 és 8:15 között”.
Amikor anyósom megjelent pizsamában és szokásos reggeli tekintélyével, döbbenten nézett körbe. Én, mintha mi sem történt volna, köszöntem:
– Jó reggelt kívánok! Remélem jól aludt. Kérem, válasszon a menüből!
Először azt hitte, viccelek. Nevetett, és azt mondta:
– De hát én csak vendég vagyok!
– Pontosan – feleltem. – Ezért gondoltam, megérdemel egy kis különleges bánásmódot.
Aznap nem főztem vacsorát. Ehelyett az asztalon ételrendelési szórólapok sorakoztak, a „Kedves vendégeink figyelmébe!” felirattal. A fürdőszobában a tükörre egy másik kis tábla került: „A takarító személyzet 18:00 után nem elérhető.”
A férjem először zavartan nevetett. Aztán elismerte: „Ez elég kreatív.” Azt viszont nem gondolta, hogy anyja ilyen hamar reagál.
Pár nap múlva anyósom megszólalt vacsora után:
– Tudod, beszéltem egy ingatlanossal. Megnéznék pár lakást a héten.
Nem mondtam semmit. Csak mosolyogtam.
Pár héttel később elköltözött. Búcsúzáskor átölelt, és azt mondta:
– Tudom, hogy nehéz volt. De jól csináltad. Nem sértettél meg, mégis megértettem.
A férjem is odafordult hozzám, miután elment:
– Te valami varázsló vagy. Nem lett belőle vita, de mégis rend lett.
Azóta újra visszatért a béke az otthonunkba. Minden reggel, amikor csendben megiszom a kávémat, elmosolyodom. Nem azért, mert „győztem”. Hanem mert sikerült megvédenem a saját határaimat anélkül, hogy tönkretettem volna a családi kapcsolatot.
Az élet hozhat nehéz helyzeteket. De néha elég egy kis humor, egy tábla a falon, vagy egy ál-szállodai menü ahhoz, hogy mindenki megértse: a tisztelet nem kérés – hanem alapfeltétel.