Már a negyedik gyermekünket vártuk, amikor egyik este, fájásokkal indultunk be a kórházba. A férjem a kezemet szorította az autóban, és nevetve megjegyezte: „Csak ne legyen megint ikerpár!” A vicc nem volt alaptalan – a második és harmadik gyermekünk ikrekként született, ami családunkban addig teljesen ismeretlen volt.
Ezúttal azonban az ultrahang szerint egy baba érkezett. „A nindzsa”, ahogy otthon hívtuk, hiszen a testvéreihez képest már most külön utakon járt.
A szülés nyugodt volt, gyorsabb, mint a korábbiak, és a kisfiunk épségben jött világra. A férjem előre lefoglalt és kifizetett egy külön szobát, így ott pihenhettem, távol a zajtól. Alig vártam, hogy a kisbabát mellre tehessék.
Két órával később az osztályvezető, Ljudmila Stepanovna lépett be az ajtón. Sosem láttam még ilyen komolynak az arcát.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan.
Leült mellém, és röviden elmondta: aznap reggel egy tizennyolc éves lány egyedül hozta világra gyermekét. Szülés után néhány órával aláírta a lemondó nyilatkozatot, majd fájdalmai ellenére is eltűnt a kórházból. Taxit hívott, nem hagyott elérhetőséget, csak egy nevet: “Daria”. Semmi mást.
– A baba egészséges. De most nincs senki, aki gondoskodjon róla – mondta Ljudmila. – A protokoll szerint a hetedik napon át kell adnunk a gyermekvédelmi hivatalnak.
A gyomrom összeszorult. Ljudmila mély levegőt vett, és egyenesen a szemembe nézett.
– Tudom, hogy furcsa kérdés, de… ha úgy döntene valaki, hogy „ő szülte”, akkor ez a gyerek nem kerülne intézetbe. És te most épp szültél.
– Ezt… komolyan gondolod?
– Nem kényszerítelek semmire. De úgy érzem, ha valakinek meg kéne mentenie ezt a babát, az te lennél.
Elképedtem. Az egész olyan hirtelen jött, hogy alig találtam szavakat. Otthon már négy gyermeket neveltünk. Egy ötödik? Most? Hazugsággal?
Aznap este otthon a férjemmel hosszan beszélgettünk. Elmondtam mindent. Az ajánlatot, a történetet, a dilemmát. Ő csendben hallgatott, csak a teáját kavargatta.
– A szívem azt mondja, hozzuk haza – mondta végül. – De nem vagyok biztos benne, hogy egy hazugsággal kellene kezdenünk.
– Nekem is ez jár a fejemben.
– Próbáljuk meg hivatalosan. Aztán majd meglátjuk. De ne engedjük el csak úgy.
Másnap visszamentem a kórházba, és Ljudmilának határozottan azt mondtam:
– Nem fogom azt mondani, hogy én szültem. De elindítjuk a hivatalos örökbefogadási eljárást.
Az asszony csak bólintott.
– Nem is vártam tőled mást.
A következő napok papírokkal, telefonhívásokkal és ügyvédekkel teltek. Ljudmila mindent megtett, hogy a folyamat a lehető leggyorsabban haladjon. A baba ideiglenesen egy megbízható nevelőszülőhöz került, de minden látogatásnál ott voltunk. A gyerekeinket először nem vittük magunkkal – nem akartuk összezavarni őket. De otthon meséltünk „egy kisbabáról, akinek családra van szüksége”.
A hatodik napon történt.
A kislány – mert kislány volt – a kezembe került, és rám nézett azokkal a hatalmas, nyugodt szemeivel. Nem sírt. Csak figyelt. Olyan érzésem támadt, mintha ismerne. Mintha egy részem lenne, amit most megtaláltam.
A hetedik napon, épp amikor át kellett volna adni a hatóságoknak, megérkezett a hivatalos engedély az átmeneti gondozásra. Ljudmila könnyezve hozta a dokumentumokat.
– Ez most már rajtatok múlik.
Hazavittük a kislányt. A gyerekek azonnal beleszerettek, a legkisebb fiam azt kérdezte: „Ugye ő az én igazi ikertestvérem?” És mi csak mosolyogtunk.
Három hónap múlva az örökbefogadás véglegessé vált. A kislány Mira nevet kapta, ami annyit jelent: „csoda”.
A történet pedig valóban csodával ért fel. Nem volt benne tökéletes megoldás, sem hibátlan döntés. De minden lépésünkben benne volt az emberi szív, az együttérzés és az a fajta szeretet, ami nem kérdez: „Kihez tartozol?”, hanem azt mondja: „Tartozz hozzánk.”
Ljudmilával a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Egyszer, amikor meglátta Mirát futkározni a játszótéren, csak ennyit mondott:
– Tudod, néha a törvény lassú. De a szeretet gyorsabb.
És igaza volt. Mert azon a hetedik napon nem csak egy baba sorsa dőlt el. Hanem a miénk is.