A lélek szenvedése: Beszámoló Jadziáról, aki a túlélést kereste
Jadzia olyan volt, mint egy út menti gyomnövény — magányos, vad és látszólag senkinek sem kellett. Senki sem gondoskodott róla, nem kapott szeretetet vagy vigaszt. Ruhái idegenektől megmaradt rongyok voltak, olykor annyira elkopottak, hogy vékony térdei átszűrődtek rajtuk. Cipői mindig túl nagyok és lyukasak voltak. Anyja “sündisznó” frizurát vágott neki, hogy ne kelljen időt pazarolnia a fésülködésre, de a haj így is szanaszét állt, mintha dacosan tiltakozott volna a magány ellen.
Nem járt óvodába, hiszen a szülők életét más fontosabb ügyek kötötték le: az ital után való folyamatos hajszában éltek. Apja kegyetlen italozó volt, anyja, Zsófia, mindig fáradtan, cigarettával a szájában és fejfájással küszködve tengődött. Amikor otthon kitört a pokol, Jadzia a lépcsőházakban bújt el, mert menekülni jelentette a verésekkel szembeni menedéket. Ha nem sikerült időben elrejtőznie, akkor igyekezett a horzsolásokat eltakarni. A szomszédok sajnálkoztak felette, bosszúsan csóválták fejüket: “Zsófia mindig könnyelmű volt, és miután bűnözővel kötött kapcsolatot, teljesen elveszett.” Adják a kenyeret és hozták a régi ruhákat, de az anyja azonnal elverte a mégoly jót is. Így aztán a kislány továbbra is rongyokban járt.
Amikor elérkezett az iskolakezdés ideje, Jadzia minden ellenére ragaszkodott a tanuláshoz, mint fuldokló a mentőövhöz. Az olvasás számára menekülést jelentett egy olyan világban, ahol nem kiabáltak, nem bántottak és nem aláztak meg. Olvasott mohón, órákat töltött az iskolai könyvtárban, válaszolt a tanórákon, bízva abban, hogy végre meghallják halk, de eltökélt hangját.
- Az iskolatársak kegyetlenek tudnak lenni, különösen azokkal, akik valamiért kilógnak a sorból.
- Szegényen öltözött, különc lányként gyorsan kigúnyolták, “Szennyinek” gúnyolták.
- A barátnőinek a szülei tiltották a barátkozást Jadziával az “alkoholista lány” miatt.
- A tanárok, bár látták Jadzia tehetségét, gyakran hallgattak, mert könnyebb volt nem beleavatkozni, mint megvédeni egy családi háttér nélkül álló gyereket.
Jadzia magányosan nőtt fel, egy világ ellen, ahol senki sem állt mellette. Egyetlen menedékévé az idősebb tölgyfa vált, amely a tó mellett állt, parkban. A fa árnyékában rendezte be rejtekhelyét, ahová könyveket vitt, olvasott, álmodozott. Néha ott is aludt, amikor otthon túl ijesztő volt a légkör. Csak az utcán kóborló kutyák és macskák hallgatták meg — ők voltak az egyetlenek, akik nem árulták el.
Apja tizennégy éves korában halt meg. Egy újabb részegség után a árokban fagyott meg. A temetésen csak Zsófia és Jadzia voltak jelen. A lány nem érzett sem szomorúságot, sem gyászt, inkább szégyent és megkönnyebbülést. Anyja ezt követően teljesen elvesztette a józan eszét, dühkitörései összekeveredtek a kábultsággal, és régóta nem tudott dolgozni. Jadzia viszont az éhhaláltól félve lépcsőházakat takarított, néhány fillérért cserébe használt orvosi könyveket vásárolt, mert az orvosi pályára vágyott. Szerette volna kihúzni anyját abból a mélységből, amelybe belerogyott.
Bár az iskolai csúfolódás nem szűnt meg, egy nap, amikor elkésett a tanóráról, elejtett egy pszichiátriáról szóló könyvet. Épp a mellette álló Kinga, az osztály királynője, aki a legmogorvább lány volt, felkapta és hangosan felkiáltott:
“Ó, pszichiátria! Szóval nemcsak hogy szegény, de őrült is, akárcsak az anyja!”
Jadzia nem bírta tovább, zokogva elrohant az osztályból, átfutott a udvaron a tölgyfához, s miközben a hóban térdelt, könnyek között kérdezte halkan: “Miért ilyen kegyetlenek velünk? Mit tettem, hogy megérdemlem?” Az ölelkező karok helyett csak a fatörzshez szorította magát.
Ekkor észrevett egy kutyát a tó jegén, mely átment a vékony jégen és hirtelen beszakadt. Jadzia kiáltott, majd azonnal a jégre vetette magát, csúszva haladt a jégszakadás felé, elérte az állatot, és a hideg vízbe fulladt ebben a pillanatban. A dermesztő hideg hasonló volt, mint egy átlyukasztó késpenge, és levegője elakadt. Küzdött — a kutyáért, önmagáért, és az összesért, akit valaha szeretett.
Amikor már alig bírt tovább, és a jég úgy tűnt, sírkőként lezárja a sorsát, valaki kimentette. Ez Wojtek volt, a frissen Poznanból érkezett új tanuló. Nemcsak helyes és okos volt, de nyugodt is. A lányok rajongtak érte. Ő azonban kinyújtotta a kezét Jadzia felé.
“Gyerünk, megfázol. Anyám orvos, segíthet.”
Magához vette a kutyát is, és másnap együtt léptek be az osztályba. Kinga dühösen rárontott:
“Komolyan? Az a szegény lány?!”
Wojtek higgadtan válaszolt:
“A szegénység a lélekből fakad — nem rejtheted el divatos ruhák vagy smink mögé. Minél nagyobb a bujkálás, annál inkább látszik.”
Kinga elvette a színét és elszaladt. Az osztályban csend lett, és Jadzia először érezte úgy, hogy nincs egyedül. Barátja lett. És ott volt mellette Borys, a kutya, akit megmentett. Mindezek mellett megkapta az esélyt — egy új élet lehetőségét.
Összefoglalva, Jadzia története a magány, a harc és az elszántság keresztútját mutatja be. Egy sivár világban, ahol a szeretet és támogatás hiányzik, mégis van remény a kitörésre, ha valaki hisz magában és talál társakat, akik felismerik és támogatják. Ez a történet felhívja figyelmünket arra, milyen fontos a megértés és a segítségnyújtás azok felé, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.