Az öregasszony és a váratlan vendég
Baba Anya egyszerűen lefekvés előtt állt, miután megette a friss túrót, imádkozott, bár térdei ma különösen kínzó fájdalmat okoztak. Egyik alkoholos bedörzsölés, sem kenőcs nem enyhítette már kínjait. “Ahogy telnek az évek, úgy kopik a szemem, görnyed a hátam, és a térdem fáj folyamatosan… Vajon mikor visz el az Úr a családjához – a férjemhez, Vanyához, a fiamhoz, Stépához, a szüleimhez?” – merengte –, miközben magányosan maradt, és csak a régi kutyája, valamint a macskája társasága tartotta vele a kapcsolatot.
Hirtelen ajtósípolás hallatszott – Baba Anya ismét megfeledkezett az ajtó bezárásáról. A folyosóról tompa léptek közeledtek. Egy férfi lépett be a szobába, arcát a félhomály majdnem elrejtette.
– Adj pénzt, öregasszony! – harsogta.
– Ne kiabálj ilyen hangerővel, fiam, én nem vagyok süket – válaszolta csendesen a férfi, aki mozdulatlanul állt mint egy szobor. – Pénz? Hm, a nyugdíjamból még maradt valamennyi, nézd meg a szekrény felső polcán.
Baba Anya megőrizte nyugalmát, lehajolt, és a hűtőszekrényhez ment. Elővett néhány friss paradicsomot, egy darab sajtot, megvágott egy szelet kenyeret, és kiöntött egy pohár túrót az asztalra.
– Edd meg, Vitényka, – mondta, miközben nyújtotta az ételt. – Még friss minden. Azt mondod, a gyereked nem kell? Hiszem, hogy az a veszekedés – amikor ittas voltál és bajba keveredtél, és a feleséged elment, férjhez ment valaki máshoz. Soha nem jött meglátogatni. Eladta a házat, az a nő jegyezte be magát rá, és most én vagyok hajléktalan, így éltem meg, hogy idős asszonyokat kell rabolnom.
Viktor, aki így hívták a fiatalembert, az asztalnál ült, arca a kezébe temetve, halk zokogás tört elő belőle.
„Sírd csak ki magad, drágám” – szólt Baba Anya gyengéden. – „Emlékszem, én is hosszan sírtam, amikor a fiam, Stépá, eltávozott. Könnyeim potyogtak, de aztán álmaimban azt mondtad: »Anyám, hagyd abba, én itt vagyok.« És akkor elhallgattam. Mi haszna a sírásnak? Csak a remény maradt, hogy újra találkozom szeretteimmel. De az Úr még nem hívott magához. Így élek, ahogy tudok – görbe a kerítés, a kert gazos, a kertem elvadult, és nincs már erőm vagy vágyam a változásra. Hívj csak Anna néninek, ha szeretnéd – Baba Anya vagyok.”
Viktor törölgette könnyeit a ruhájával, majd halkan megszólalt:
– Ha akarod, maradhatsz nálam ma este. Van egy ágyam szabadon. Úgy érzem, jó vagy, fáj a lelked. Szükséged van egy helyre, munkára – mert a munka gyógyít, és visszahozza az élet értelmét. A rosszért pedig előbb-utóbb fizetni kell.
– Köszönöm, Anna néni – válaszolta Viktor. – Tudja, az én nagymamám is Annának hívták, ő finom süteményeket sütött, halas ételeket készített, és húsvétkor kalácsot sütött.
Baba Anya mosolyogva emlékezett vissza a múltba.
– Igen, régen sütöttem, de ma már csak emlékek maradtak… Nem volt könnyű az élet, de boldogan éltem. A nagyapám jó ember volt, kedves, és Stépa is az volt, bár gyermekkora óta sánta volt, de soha nem bántott senkit. Meghalt, miközben megmentett egy kislányt – egy teherautó száguldott, és ő időben félrehúzta a lányt, maga pedig odaveszett.
Viktor elgondolkodva kérdezte:
– Igaz, hogy 35 évvel ezelőtt a „Vostocnyj” állami gazdaságban dolgozott, itt a közelben?
– Igen, ott dolgozott, – megerősítette Anya. – Az ottani nővére lakott ott, és onnan járt haza a nyári szünetekre.
– Akkor ő mentette meg az életemet. Amikor nem tudtam úszni, beleestem a folyóba, és nem tudtam kijutni a vízből. Már kezdtem fuldokolni, de egy fiú a parton kihúzott. A nevem Stépának mondta, és egy lába sántított.
– Ezért mondom – szomorúan tette hozzá Baba Anya – Stépának jó szíve volt… Kár, hogy ilyen fiatalon elment, nem hagyott maga után családot vagy gyereket. Az élet rövid, de méltósággal élte meg azt.
Viktor hálásan szólt:
– Csodálatos fia volt! A lábaim, amelyek ide vezettek, nem véletlenek – tartozom önnek. Megígérem, hogy Stépa emlékére segítek majd. Megjavítom a kerítést, megmetszem a fákat. Ne féljen, nem ártok senkinek.
– Nálam maradhatsz, Vitényka – kérlelte Baba Anya. – Isten rendelése az életünk… Csak ígérd meg, hogy többé nem teszel rosszat, becsületesen élsz.
– Ígérem, Anna néni – suttogta Viktor, kezét a ráncos kézre téve. Baba Anya megcirógatta arcát és így szólt:
– Kicsit a nagyapámra emlékeztetsz – ő sem szeretett borotválkozni. Holnap menj el, vegyél borotvát, inget és nadrágot – adok pénzt, és munkát is találok: a faluban sok kéz kell.
- Viktor letelepedett, kezdetben alkalmi munkákat végzett.
- Gondoskodott az ételről és saját magáról is.
- Rendbe hozta a kerítést és a kertet.
- Fokozatosan helyreállt a rend a ház körül.
– Anna néni, ültessünk krumplit, paradicsomot, uborkát, káposztát, hogy minden meglegyen – tervezte Viktor.
– Köszönöm, drágám – válaszolta ő. – Talán meg kéne nézned a boltban a Véra nevű eladónőt – jó, tisztességes nő.
– Ismerem, tetszik nekem is, és azt hiszem, ő is kedvel engem – mosolygott Viktor.
Az élet lassan egyenesbe jött. A szomszédok suttogva beszéltek, hogy Viktor befogadott egy jogilag hátrányos helyzetű embert. De ez nem érdekelte őket. Néhány hónap múlva Viktor összeházasodott Vérével, aki a Baba Anyánál vették feleségül, akinek ez a család lett az új élete. A ház újra megtelt élettel, és Anya úgy érezte, mintha fia és lánya is lenne egyszerre. Felújították a házat, új kendőket, köntösöket és gyógyszereket vásároltak. A házimunka könnyebbé vált, és minden nap örömöt hozott. Baba Anya még az életben maradásért való vágyát is visszanyerte, és boldogan tekintett a születendő unokájára, aki után már alig várta a gondoskodást.
Vera fiúgyermeket hozott a világra, akit Viktor Stépának keresztelt, Babá Anya fiának emlékére. A döntést mindenki helyeslésével fogadta.
– Olyan kedvesek, mennyire hasonlítanak az apára! – csodálkozott egy szomszéd néni, tele érzelemmel. – Isten adjon nekik egészséget!
– Viktor, neked írtam végrendeletet – tette hozzá valaki –, senkinek mást nem hagyok rá.
A család valódi otthont jelentett Baba Anyának. Az évek alatt annyi melegséget és törődést kapott, hogy csendesen hunyta le szemét álmában. A temetésen a szomszédok és ismerősök köszönetet mondtak Viktornak és Vérának, hogy megtörölték a magányosság könnyeit.
– Köszönöm nektek – mondta könnyes szemmel egy szomszéd, Klavdija –, Baba Anya szeme újra csillogott, végre boldog volt.
Viktor egész életében hálás volt Babának. Segített neki a nehéz időkben, irányt mutatott, és hitt abban, hogy elvezet a házukhoz. Még Stépa is, mintha a túlvilágról, tanúskodott arról, hogy mindig ott van, hogy támogassa őt és anyját.
Kulcsfontosságú tanulság: Az élet bármilyen nehéz is legyen, a szeretet és a közösség képes az önmagunkhoz vezető utat megnyitni, reményt és békét hozva még a legelszigeteltebb lelkeknek is.