Amikor elérkezett a várva várt pillanat, férjemmel izgatottan érkeztünk a kórház szülészeti osztályára, készen arra, hogy megismerkedjünk negyedik gyermekünkkel. A szülés előtti napokban alig vártuk, hogy újabb családtaggal bővüljön a csapatunk. Már így is nagy család voltunk, és a harmadik gyermekünkkel, akik ikrek lettek, igazi csodát éltünk meg. Előtte sosem volt iker a családunkban, így különleges élményként éltük meg őket, és mindig viccelődtünk, hogy talán egy újabb ikerpárt kapunk.
Az orvosi vizsgálatok során megtudtuk, hogy most nem ikrek érkeznek, hanem egyetlen baba, aki viszont így is nagy örömet szerzett nekünk. Évekig viccelődtünk azon, hogy talán újra ikreink lesznek, ám most valóban csak egy kis csöppségre vártunk, aki mindent el fog hozni, amit a szívünk kíván.
Miközben a szülést követően az ágyamon pihentünk, a férjemmel egy magán egyágyas szobába kerültünk, ahol teljes nyugalomban, kettesben vártuk a csodát, ami most már éppen a kezünkben volt. A kisbaba édesen szuszogott, és minden pillanata egy újabb varázslatot hozott a napunkba. Éppen akkor hozta be a nővér a kisbabát, hogy megkezdjem a szoptatást, amikor halkan belépett a szobába a főorvos.
Arca komoly volt, és valami aggodalom ült rajta. “Van egy kisebb problémánk…” – mondta. A szavai nyomán egy pillanatra megfagyott a levegő, és szíveinket aggodalom töltötte el. Mi történhetett? Milyen baj lehetett a kisbabával? A férjem szorosabbra fűzte az ujjamat, miközben kíváncsian vártuk a folytatást.
A főorvos folytatta, és elmondta, hogy aznap reggel egy 18 éves lány szült egy kisbabát, ám alig pár órával később, teljesen kimerülve és gyengén, taxiba ült, és elhagyta a kórházat. A kicsi magára maradt, de az orvos azt biztosította, hogy teljesen egészséges volt, és egy gyönyörű baba.
A helyzet furcsa és megrendítő volt. A nővér, aki ismerte a fiatal anyát, elmondta, hogy annak ellenére, hogy még gyenge volt, nem kívánt maradni a kórházban, és úgy döntött, elhagyja a helyet. Ekkor jött az, ami a férjemnek és nekem is azonnal megfogalmazódott. Mi lesz a gyermekkel? Az árvaház nem volt az, amit a kisbabának kívántunk volna, főleg hogy láttuk, mennyire szép és egészséges volt.
Ahogy a főorvos elmagyarázta, a hivatalos örökbefogadási folyamat hosszadalmas és bonyolult volt. Még ha el is indították, az egész hónapokig tarthatott, és semmilyen garancia nem volt arra, hogy végül sikerrel járunk. A baba sokkal jobb helyen lenne nálunk, mint bárhol máshol.
Ekkor én hoztam fel a javaslatot: “Mi lenne, ha befogadnánk őt? Talán nem lenne rossz, ha úgy érezné, mintha mi hoztuk volna a világra.” A férjem egy pillanatra megdermedt, majd egy határozott bólintással válaszolt. Persze tudtuk, hogy ez nem egyszerű döntés, és törvénytelen lenne a folyamat, ha nem jártunk volna utána. De úgy éreztük, hogy ha segíthetünk, akkor ezt meg kell tennünk.
Ebben a pillanatban Lyudmila Sztapánovnával, a barátságos főnővérrel beszélgettem, aki mindig kedves volt velünk, és akivel már számos alkalommal elmélyült beszélgetéseket folytattunk. Talán épp azért javasolta ezt a megoldást, mert ismerte az érzelmi terhet, amit most éppen átélünk. Ő is úgy látta, hogy a kisbaba sorsa nem lehet az, hogy árvaházba kerüljön, és támogatta az ötletet, hogy mi vállaljuk a felelősséget.
Így tehát a szituáció egy új megoldás felé kezdett el terelni bennünket, és bár jogilag nem volt egyszerű, úgy éreztük, hogy a szeretetünk és a családunk ereje elég ahhoz, hogy egy új életet adjunk ennek a csodálatos kisbabának. Mivel mi magunk is a család bővülését vártuk, úgy éreztük, hogy a sors most egy másfajta ajándékot hozott számunkra.
A baba végül velünk maradt, és szoros köteléket alakítottunk ki vele, mintha mindig is közöttünk lett volna. Az élet néha a legváratlanabb módokon hozza el a legnagyobb csodákat, és ez a kisbaba is új, boldog jövőt kapott tőlünk.