Vera elképedve nézett Alexeyre, nem hitte a fülének.– Lyosha, nem érted, hogy hatalmas hibát követsz el?
Alexey egy legyintéssel hárította el a kérdést, türelmetlenségét mutatva. – Hagyjuk a fölösleges drámát. Egyszerűen belefáradtam a folyamatos elégedetlenségedbe. Minden nap ugyanez megy. Milana teljesen más. Ő számomra a friss levegő. És te… túl engedékeny vagyok veled szemben, megadtam neked az időt, hogy összepakolj és találj magadnak helyet. Tudod, nincs jogod követelni semmit, igaz? Soha nem dolgoztál, így az én pénzemre nem vagy jogosult.
– Lyosha, de te tiltottad meg, hogy dolgozzak. Azt mondtad, egy manapság hozzád méltó feleség munkája luxusnak számít.
– Igen, ezt akkor mondtam, amikor még a feleségem voltál. Most Milana veszi át a helyed, így lesz lehetőséged saját magad megélhetéséről gondoskodni.
Vera ezekkel a szavakkal a fejében állt a temetőben az új sír előtt. Alexey és új szerelme boldogsága csupán három évig tartott. Tudta, hogy az utolsó házassági év szenvedésekben telt el, és Alexey betegsége is sok kérdést felvetett.
Gyorsan kezdett gyanakodni, hogy Milana valamit kever a táplálékába vagy italába. Kézbe vette a nyomozást — amit Vera is megismerhetett –, ám sosem fejezte be.
Halála előtt egy hónappal eljött hozzá bocsánatot kérve, megosztva vele fájdalmát és beteg kinézetét, ami mélyen megérintette Verát. Most, a temetőben, Vera Milana elegáns, sötét fátyolos arcára pillantott, akit egy fiatal férfi kísért.
A temetésen jelenlévők suttogásából kihallatszott Milana ridegségét kárhoztató vélemények sora, és Vera elhatározta: folytatja a vizsgálatot. Bár Alexey elárulta, még mindig szerette őt. Igaz, a férfi kegyetlenül viselkedett, de nem érdemelt ilyen sorsot. Sóhajtott, majd az kijárat felé indult.
Az ajtóban Milana szólt hozzá hideg hangon:
– Remélem, érted, hogy az örökségből semmit nem kapsz.
Gonosz mosoly jelent meg az arcán, noha semmi okot sem adott erre Vera. Percekig úgy álltak, mintha két ellenség készült volna a harcra. Vera végül elfordult, távozott, miközben Milana háta mögött dühösen kiáltotta:
– Ne is próbálj megszerezni bármit is!
Alexey Milana által választott klinikán feküdt, de Vera tudta, hogy ez csak a felszín. Kiderült, titokban máshol is figyelték — szinte senki nem tudott róla. Minden részlet homályba burkolózott, és úgy tűnt, Alexey fél attól, hogy lelepleződik.
– Halló? Nikolaevna Vera, meg kell jelennie a végrendelet felolvasásán.
– Végrendelet? – Vera keserűen elmosolyodott. – Van esély arra, hogy az exem mégis hagyott nekem valamit?
– Sajnálom, Nikolaevna Vera, de telefonon nem tárgyalhatjuk a részleteket. Tudna eljönni?
– Természetesen, – felelte.
Vera mosolygott: nem a pénzéért jött, hanem kíváncsi volt Milana reakciójára.
Milana jókedvűen érkezett, ugyanazzal a fiatal férfival, aki elégedetten mosolygott Vera tekintetére. A várakozásnak megfelelően az összes ingatlan és vagyontárgy Milanához került. A végén a jegyző még egy meglepő tételeket is bejelentett: egy ház egy elhagyatott faluban, száz kilométerre a várostól.
Milana felnevetett:
– A régi feleség kap régi holmit! De ne aggódj, Verochka, ezt a rozoga kunyhót nem veszem el tőled. Nincs otthonod, csak albérletes vagy, most már a sajátodat kapod!
Vera nem szólt semmit, átvette az iratokat, és távozott az irodából. „Egy kis kaland kezdete” — gondolta, miközben az új címre nézett.
Szabadnapja volt a hétvégén, így azonnal elindult, kíváncsian, miért tartott Alexey egy házat ilyen elfeledett helyen.
Az utazás közel három órát vett igénybe. Kétszer is rossz útra tévedt, ami egyre ingerlékenyebbé tette:
- Hogyan lehet ilyen rosszul jelölni az utakat? Nincsenek táblák vagy rendes kereszteződések.
Végül észrevett egy útjelző táblát:
– Végre!
A falu különös volt: csak pár kilométerrel korábban még modern jeleket látott, most azonban régi faépületek sorakoztak, sok elhagyatott állapotban. „Melyik lehet az enyém?” — gondolta, összehasonlítva egy fényképpel, amit kapott. A ház a falu végén állt. Elszomorodott, mert az út helyett csak egy kitaposott fűcsík és gumiabroncs-nyomok vezettek hozzá.
Vera lassan haladt az elburjánzott fűvel borított úton, autója fel- és levetette magát gyökerek és buckák miatt. Amikor megállt a ház előtt, egy időre benne maradt az autóban, körbenézve. Elsőre elhagyatottnak tűnt a ház, ha nem lenne a bejáratnál összetapadt fű, amely arra utalt, hogy valaki rendszeresen jár oda. Az ajtó előtti gumiabroncs-nyomok pedig azt mutatták, hogy néha autók járnak be.
„Lehetséges, hogy Lyosha egy bérlőkkel bérelt házat hagyott rám?” – töprengett. Motor leáll, határozott léptekkel elindult a nyikorgó kapu felé. A hangra megijedt, majd belépett a házba. Meglepődött, mert a levegőt frissen főzött kávé illata töltötte meg. Az elhagyatott házban ez szinte felfoghatatlan volt. Körbenézett, a hely tiszta és otthonos benyomást keltett, az asztalon laptop állt – egyértelmű jele annak, hogy valaki lakja.
– Ne félj, – mondta ismerős hang.
Vera hirtelen megfordult, de csak sötétséget látott, ahogy minden körülötte elsötétült.
– Vera, ébredj fel! Sajnálom, hogy megijesztettelek, de nem volt más választásom.
Nehezen nyitotta ki a szemét, Alexey ült előtte, míg ő a kanapén feküdt. Óvatosan megérintette, élő és meleg volt, külseje pedig sokkal jobb volt az utolsó találkozáshoz képest.
– Lyosha… meghaltam? – suttogta.
Ő gyengéden mosolygott:
– Természetesen nem, senki nem halt meg.
– Akkor kinek a temetésén voltunk nemrég? – kérdezte megrendülve Vera.
Alexey vállat vont:
– Egy nagyon drága, élethű bábu volt az.
Vera értetlenül rázta a fejét:
– Semmit sem értek. Mi folyik itt?
Alexey hátradőlt, és kezdett magyarázni. Vera már sejtett sok mindent. Milana szeretője Indiából tért vissza, ahol a férfi szerint egy lassan ható mérget szerzett be, amelyet Milana által választott orvos adagolt fokozatosan Alexeynek.
Eleinte semmi gyanút nem táplált a baj felől, csak miután legtöbb vagyonát Milanához irányította.
– Tudod, valamit kellett tennem, hogy megállítsam ezt, folytatta –, beszéltem Mishkával, emlékszel rá, a Vasilevszkij klinikán? Megállapodtunk, hogy meg kell “megölni” magam. Megvolt a veszély, hogy Milana korábban használja a végső adag mérget. De szerencsére minden kitűnően alakult. Már csak pár részlet van hátra. Tudom, mélyen megbántottalak, de csak te segíthetsz nekem.
“Az élet sokszor váratlan fordulatokat hoz, és meg kell találnunk az utat a sötétség után is.”
Egész éjjel beszélgettek, Alexey előadta tervét, Vera pedig azonnal beleegyezett. Hogyan is mondhatott volna nemet, mikor élő férjére nézett, akit minden este gyászolt?
Az este közös volt. Vera közel lépett hozzá, ő csendben az ő hajába fúrta orrát, és csak ennyit mondott:
– Bocsáss meg.
Reggel Alexey indulni készült. Vera keze szorosan fogta az övét, és halkan válaszolt:
– Megbocsátok.
Vera enyhe ironikus mosollyal nézte Milana arcát, amely hirtelen mérges lett:
– Milyen új végrendelet? Ez teljes képtelenség! Az mind régóta az enyém!
– Indokolt feltételezni, hogy valami került az italába, különben hogyan magyaráznád, hogy neked adott olyan ingatlant, amit másoknak ajándékozott? – nyugodtan magyarázta Vera.
Milana felugrott, felháborodva:
– Mit akarsz ezzel mondani, hogy “valamit hozzáadott”? Az enyém minden, holnap eladom!
A jegyző köhögött:
– Elnézést, a tulajdon eladása szünetel. A helyzet részletes vizsgálatot igényel, ezért minden irat zárolva van.
Milana haragos tekintettel bökött Verára:
– Meg fogod fizetni ennek az árát, és hamarosan! – suttogta, majd ragadta szeretője kezét: – Beszélgetnünk kell?
– Természetesen, beszélünk, – válaszolta Vera komolyan.
Milana mosollyal folytatta:
– Azt hiszed, adok neked valamit? Tévedsz. Sok időt fektettem Alexeybe. Te ugyanoda kerülsz, ahol ő most van.
– Ugyanúgy méreggel akarsz lassan megölni? – kérdezte Vera gúnyosan.
Milana figyelmesen nézett rá:
– Okosabb vagy, mint hittem. Igen, lassan mérgeztem Alexeyt, hogy minél többet szerezzek. De veled más lesz. Minél előbb eltűnsz, annál jobb nekem. Indiában vannak azonnal ható, nyomot nem hagyó mérgek. Az orvosaink sosem fogják felismerni.
Nevetett hangosan, amikor Alexey váratlanul megjelent a szobában. Amikor Milana férje közel lépett Verához, Alexey villámgyorsan leütötte a férfit. Milana sikoltott, látva a látszólag halott férfit, majd menekülni próbált. Ám fegyveres emberek azonnal körülvették.
Vera reszketett izgatottságában, Alexey pedig gyengéden szorította a kezét:
– Köszönöm. De még megvan egy befejezetlen ügyünk.
A jegyzőhöz mentek vissza. A férfi arckifejezése alapján mindent tudott és nem lepődött meg. Alexey a vagyona felét Verára hagyta, majd felállt, és halkan megszólalt:
– Bocsáss meg. Ez a legkevesebb, amit érted tehetek. Talán visszahúzódom a faluba. Nem akarok a közeledben lenni.
Vera céltalanul járkált a lakásban. „Miért?” — töprengett. Látszólag boldognak kellene lennie: Alexey él, gazdag és önálló. De belül ürességet érzett. Valami nincs rendben. Hirtelen rádöbbent: szüksége van Alexeyre, a szerette Lyoshára. Még a fájdalom ellenére is szereti őt.
Sietve elindult, ügyetlenül beült az autójába, és gyorsan elhajtott. Útja világos volt — tudta, mit kell tennie. Amikor a faluba ért, az ablakokban megjelentek az első fények. Egy dombra állt meg, mély levegőket vett, hogy nyugodjon. Tekintete Alexey házának ablakára esett, ahol gyengéd fény gyúlt.
– Csodálatos. Minden éppen úgy alakul, ahogy kell, – suttogta.
Pár perc múlva az autó mellé parkolt, leállította a motort, és lassan kiszállt. Minden mozdulata gépies volt, mintha a teste önállóan cselekedett volna, miközben az elméje még bizonytalan volt. Hirtelen átfutott az agyán a gondolat:
„Mi van, ha már nem akar? Ha az érzései megváltoztak?”
Gyorsan elvetette kétségeit, biztosítva magát róla, hogy a dolgok hamarosan megnyugtatóan alakulnak. Kinyitotta a kaput, és látta, hogy Alexey már lejön a verandáról. Szemei tüzetesen vizsgálták Vera arcát.
– Biztos vagy benne? Annyi fájdalmat okoztam neked. Ilyen dolgokat nem könnyű megbocsátani – mondta komolyan.
– Igazad van, nehéz megbocsátani, – válaszolta Vera. – De megpróbálom. Mindketten adhatunk ennek egy esélyt.
Alexey szorosan magához ölelte, és lágyan sóhajtott:
– Úgy tűnik, át kellett mennem mindezeken, hogy felfogjam, mennyire szeretlek. Hogy nélküled nem tudok élni. Ha lesz hely a szívedben a megbocsátásnak, megígérem: soha többé nem bántalak meg.
Vera is sóhajtott, egyenesen a szemébe nézett:
– Lyosha, felejtsük el a múltat, kezdjük újra. Még fiatalok vagyunk, csak negyvenévesek. Van esélyünk új fejezetet nyitni az életünkben.
Három hónappal később Milana és bűntársa elleni per folyt. Vera nem tudott megjelenni, hirtelen rosszul érezte magát. Alexey ideges volt, és amikor kihirdették az ítéletet, azonnal hazasietett. Verát különös, ragyogó mosollyal fogadta.
– Vera, hogy érzed magad?
– Nem “én” vagyok, hanem “mi”, – válaszolta titokzatos mosollyal.
– “Mi”? Mit akarsz ezzel mondani? Jött valaki?
– Még nem, de hét hónap múlva valaki biztosan fog.
Alexey hosszasan bámulta az arcát, próbálva feldolgozni, amit hallott. Aztán elképedve kérdezte:
– Igaz? Nem viccelsz?
– Nem, drágám. Tiszta igazság.
Alexey alig hitt szerencséjének, felemelte és forgatta a levegőben, mintha súlytalan lenne. Végül lerakta, és így szólt:
– Tudod, veled minden nap egyre csodálatosabb lesz. Azt hittem, a boldogság csúcsán vagyok, de most látom, tévedtem. Az élet veled végtelen öröm forrása.
Fontos tanulság: Az élet néha tele van megpróbáltatásokkal, mégis lehetőség rejlik a megbocsátásban és az újrakezdésben.
Ez a történet a fájdalmon túlmutató szeretetet, a megbocsátást és a reményt mutatja be, ahol a múlt hibái ellenére új élet kap teret.