Tizenöt év eltelt, de Emma még mindig érezte a gúnyt, amit az egyetemi évek alatt elviselt. Mikor meghívást kapott az osztálytársak találkozójára, nem volt biztos benne, hogy érdemes-e elmenni. Végül úgy döntött, hogy megjelenik, talán most, felnőttként, más szemmel látják majd.
Amikor belépett az étterembe, az összes szem rá szegeződött. Julien Beauvais, a volt évfolyamtársa, aki mindig is gúnyolta őt az öko-üzleti projektjei miatt, most mosolygott, de valahogy hidegen. A többiek sem tettek semmi mást, mint a múltat idézték, mintha Emma nem is változott volna. De ő tudta, hogy ez nem igaz.
„Szia, Julien.” – mondta nyugodtan, de a szíve hevesen vert. Még mindig ugyanazt a gúnyt érzékelte.
A vacsora közben a beszélgetés hamar elérte a régi témákat. Julien, mint mindig, próbálta lebecsülni Emma projektjeit. „Ez is a zöld dolgokhoz kapcsolódik, ugye?” – kérdezte, miközben a többiek is nevetgéltek.
„Igen, pontosan,” válaszolta Emma, de nem engedett a gúnyos hangnemnek. „Továbbra is próbálom megváltoztatni a világot.”
Julien gúnyosan megjegyezte, hogy nem lehet mindenki sikeres, mire Emma csendben elmosolyodott. „Néha a legnagyobb sikert nem a pénzben mérjük,” válaszolta.
Közben Isabelle Ritter egy régi történetet hozott fel, miszerint Emma megbukott a szakdolgozatán. „Az volt az igazi kudarc, nem igaz?”
Emma megnyugodott, és már nem akarta védeni magát. De ekkor Alexander Werner, egy csendes, visszahúzódó fiú, akit senki sem vett észre, felállt és megszólalt.
„Ne felejtsétek el, hogyan oldotta meg Emma a pénzügyi problémát, amikor mi is ott álltunk tanácstalanul.” – mondta határozottan.
Mindenki elhallgatott. Emma meglepetten nézett rá, miközben Alexander folytatta: „Ő mindig kiállt a saját elképzelései mellett, akkor is, ha mindenki más nevetett rajta.”
A szavai után Emma más szemmel nézett az emberekre. Tizenöt év eltelt, de most már ő volt az, aki erősebb és magabiztosabb volt, mint valaha. A találkozó már nem arról szólt, hogy elismerjék őt, hanem arról, hogy ő felismerje a saját értékét.