A tizennyolcadik születésnapom emléke örökre megmaradt bennem. Nem torta, nem ajándék miatt – hanem mert azon a napon anya kitette a szűrömet. Egy bőrönddel az utcán álltam, miközben a nővéreim az ablakból néztek utánam… talán megkönnyebbülten.
Mindig is kilógtam a családból. Nővéreim körül anya szinte ragyogott, minden mozdulatuk dicséretet váltott ki belőle. Én pedig… mintha csak árnyék lettem volna. Próbáltam kedves lenni, segítettem a házimunkában, jobban tanultam, de minden erőfeszítésem láthatatlan maradt.
– Ne játssz nekem a szentet! – mondta anya aznap. – Soha nem éreztem, hogy a részem lennél. Néha azt gondolom, nem is vagy az enyém.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint a hideg éjszaka, amit az aluljáróban töltöttem. A nővéreim közben anya támogatásával egyetemre jártak, szép ruhákban jártak, míg én egy takarítócégnél kezdtem dolgozni, albérletben, ahol a penész volt az egyetlen társaságom.
Csak nagyapám emléke adott erőt. A nyári vakációk az ő falusi házában békét jelentettek. Ő sosem tett különbséget köztünk – csak egyszerűen szeretett.
Telt az idő. Egy nap egy régi albumban, amit egy lomtalanítás során találtam, megláttam egy megsárgult képet. Rajta voltam én – csecsemőként – egy idegen nő karjaiban. A háttérben anya állt, arca zárkózott, rideg. A kép hátán néhány kézzel írt szó: *„Átadtam őt, ahogy kérted. Vigyázz rá.”*
Akkor értettem meg. Nem voltam a lánya. Legalábbis nem biológiailag. Talán sosem akarta, hogy ott legyek. De ez a felismerés furcsa módon megnyugvást hozott. Nem velem volt baj – csak egy szerepet töltöttem be egy történetben, amibe beleszülettem, de sosem tartoztam bele igazán.
És ettől kezdve szabad voltam.