Aznap délelőtt csendes volt a ház. Épp a nappali ablakait törölgettem, amikor halk kopogás hallatszott. Megtöröltem a kezem, és kinyitottam az ajtót.
Egy elegáns, jóképű férfi állt ott. Drága kabát, önelégült mosoly, mintha a világ az övé lenne.
– Jó napot! – köszönt vidáman. – Ön bizonyára Lilia, a szobalány. Én vagyok Mr. Lambert partnere. Mrs. Lambert sokat mesélt magáról.
A szavai megdermesztettek. Mrs. Lambert? Az én férjem felesége? Hiszen az én nevem is Lilia Lambert.
Meg akartam szólalni, de nem adott rá lehetőséget.
– A fényképe alapján azonnal felismertem – tette hozzá, és belépett, mintha mindig is itt lakott volna.
Eljátszottam a játékot.
– Fáradjon be, uram – mondtam, és közben próbáltam összerakni a kirakóst.
– Régóta ismeri Mr. Lambertt? – kérdeztem udvariasan.
– Hát persze! Már évek óta dolgozunk együtt. A feleségével is sokszor találkoztam. Remek nő!
– Van közös fotójuk? – kérdeztem halkan.
– Természetesen – válaszolta büszkén, és átnyújtotta a telefonját.
A képen ott volt a férjem – ugyanaz a mosoly, amit nekem tartogatott – egy másik nő mellett. A karjával átölelte, mintha mindig is összetartoztak volna. Az a nő valószínűleg a másik Mrs. Lambert.
Összeszorult a gyomrom, de a hangom nyugodt maradt.
– Szép pár – mondtam. – Azt hiszem, most ideje lenne kitakarítani az emlékeket is.
És akkor elkezdődött a “nagy takarítás”. Mindent, ami hozzájuk kötött, gondosan összegyűjtöttem egy dobozba. A partnere zavartan nézett, amikor kiléptem a szerepemből.
– Tévedés történt – közöltem mosolyogva. – Én vagyok Mrs. Lambert. És most, uram, az ajtó arra van.