Alina még soha nem érezte magát ennyire elnyomottnak. Élete minden nappal egyre kisebbnek tűnt, mintha egy bábu lenne anyósa, Raisa Petrovna kezében. Miután feleségül ment Dmitrijhez, a férfihoz, akit soha nem akart, és aki túl gyengének tűnt ahhoz, hogy kiálljon, Alina egy olyan nővel találta magát, aki nem ismert más tekintélyt, mint a sajátját.
Dmitrij régi háza, amely egykor büszke volt arra, hogy egy sikeres család szimbóluma, most csak egy olyan hely volt, ahol Alina csapdába esettnek érezte magát. Minden sarkot elárasztottak Raisa Petrovna kimondatlan szabályai és elvárásai. Soha nem volt helye a hangjának. De a házassága sajnos nem adott neki más választást.
A reggel kényszerrel kezdődött. Reggeli nyolckor, ebéd tizenkettőkor, és a beosztást betűről betűre kellett követni. Alina alkalmazkodott, miközben lelke lassan elhalványult, anyósa szavai fojtogatták. Valahányszor megpróbált véleményt nyilvánítani, vita alakult ki, és Dmitrij, mint mindig, elfordult, inkább nem akarta meghallani.
Egyik este, munka után, Alina visszatért az üres és fáradt házba. A kanapén egy táska hevert, rajta egy cetlivel. Raisa Petrovna kézírása tisztán állt: „Túl sok haszontalan könyv. Feltettem őket a padlásra. Nem akarom, hogy Dmitrij ezeket olvassa.” Alina felállt, a szíve hevesen vert.
Remegő kézzel nyitotta ki a táskát, és megtalálta kedvenc pszichológiai könyvét, de a lapok gyűröttek, a könyvjelzők pedig tönkrementek. Mintha ez a gesztus összetörte volna az érzelmeit. „Nyújtottad meg a holmijaimat?” – kérdezte frusztrációtól teli hangon.
Raisa Petrovna nyugodt mosollyal válaszolt: „Csak rendet raktam. Nem bánod?”
Alina közelebb jött, összekulcsolta a kezét, és hideg nyugalommal mondta: „Ez a ház nem a könyvek miatt van káoszban.” Itt volt az ideje eldönteni, hogy marad-e, vagy harcol magáért.