Maria és Nyikolaj már hosszú évek óta várták a gyermekáldást, de a sors más utat mutatott nekik. Miután hivatalosan is elutasították a gyermekvállalás lehetőségét, úgy érezték, hogy valami nagyobb erő dolgozik rajtuk. A házuk egy csendes dombon állt, körülvéve egy gyönyörű kerttel, ahol télen a hó és a nyári méhek zajai szinte mindent elmondtak a szeretettel teli otthonukról. De valami mindig hiányzott.
Egy nap, mikor Maria és Nyikolaj már mindent megpróbáltak, hogy megtalálják a saját boldogságukat, úgy döntöttek, ellátogatnak egy árvaházba, hogy segítsenek egy elhagyatott gyermeken. A lány, akit a sors hozott az életükbe, Liza volt – egy törékeny, mégis rendkívül koncentrált kislány, aki a maga módján egyedülálló volt. Az árvaházban a tiszta levegő és a friss sütemények illata ellenére valami láthatatlan szomorúság lebegte meg a helyet, ami minden sarokban érezhető volt.
Maria és Nyikolaj gyorsan rájöttek, hogy Liza nemcsak egy egyszerű árvánál több. A lány a rajzaival a saját világát alkotta meg – egy ház, madarakkal körülvéve, amely boldogságot hozott. Maria úgy érezte, hogy valami nagyon fontos kapcsolódás kezdődött el közöttük. Liza, bár bizalmatlan volt, egy pillanatra elgondolkodott, majd bizalommal nyújtotta a kezét.
A bürokrácia után, ami kilencvenkét napot vett igénybe, Liza végre elhagyta az árvaházat, hogy egy új életet kezdjen Maria és Nyikolaj házában. Az új otthona nemcsak egy hely volt, hanem az az érzés, amit az otthonhoz tartozás jelentett – biztonság, szeretet és remény. A búcsú az árvaházban rövid volt, de a szeretet, amit magukkal vittek, örökre velük maradt.
Liza csendben ült a kocsiban, szorosan ölelve a táskáját. Amikor megérkeztek, végre megérdeklődte: “Ez… az otthonom?”