Amikor anyám meghalt, egy olyan üres térben találtam magam, amelyben minden az ő emlékét őrizte. A ház, a kert, a szoba, ahol évekig ült, mindegyik tele volt a jelenlétével, de most már mindez az én terhem lett. Kétségbeesetten próbáltam elkerülni a rokonok hívásait, akik hamarosan elkezdték ostromolni a házért.
Először Gena, a fiúunokaöcsém jött, egy üveg borral a kezében. Úgy beszélt, mintha már mindent elterveztek volna, és neki jogában állna megosztani a házat velem.
– Ne add el, – mondta hevesen. – Használjuk ki a ház adta lehetőségeket. Bérbe is adhatunk egy szobát, vagy akár pihenőhelyet csinálhatunk belőle. Most mindenki a csendet keres.
Csak hallgattam, nem tudtam, miért mondja mindezt. Miért most? Miért nem segítettek anyának, amikor szüksége volt rá? Miért pont most akarnak belépni az életébe?
Másnap Lida néni jött. Ő is hozott egy újabb tervet, mintha már mindent elintéztek volna. Harcba szállt, hogy eladjuk a telket, hogy pénzt hozzunk belőle, mert szerinte mindez csak “gyom” és “törődést” igényel.
Én csak hallgattam, próbáltam csendet keresni, hogy ne kelljen reagálnom a következő családi manipulációkra. De nem volt könnyű. Egyre többször éreztem, hogy nem én vagyok az, aki örökölte a házat, hanem valahogy már mindent elosztottak közöttük.
A telefonhívások egyre gyakoribbá váltak. Gena felhívott, és azt mondta, hogy el kellene adnom a házat, mert “úgyis el fog rohadni”. Egyre feszültebb lettem, mikor kijelentette, hogy nekik is “jár valami”, hiszen család vagyunk.
Egyszer, amikor már majdnem feladtam, beültem az autómba, hogy végleg elutazzam, és elhagyjam mindezt. De amikor hazaértem, láttam, hogy Gena és a férfiak ott vannak, méricskélnek és a telken járkálnak. Kifutottam, és megálltam a ház közepén, teljesen elhagyatottan.
Azt mondtam nekik: “Ez az én házam. És nem adom el.”
Most már tudtam, hogy a jogom van hozzá. Értettem, hogy ez az én döntésem, és nem kell senkinek sem magyaráznom, miért választottam ezt az utat.