A férjem halála után hosszú évek teltek el, de a fájdalom még mindig ott lógott a levegőben. Susie, a lányunk, most már 18 éves, és a fájdalom egy újabb formája kezdett megjelenni, amit sosem vártam. Egy este, miközben a folyosón sétáltam, megpillantottam őt, amint csendben beszélgetett a vezetékes telefonon. Valami nem stimmelt, és hallottam, ahogy suttogja:
– RENDEN VAN, APA, ÉN IS HIÁNYZOM.
A szavak mint egy hideg kéz, úgy ragadtak meg a szívemben. Lefagytam, de ő észrevette, és gyorsan letette a telefont.
– Kivel beszéltél? – kérdeztem, próbálva eltitkolni a félelmet.
– Senkivel. Téves hívás volt – felelte, szinte túl gyorsan.
De a kíváncsiság égetett. Az éjjel folyamán, mikor Susie már aludt, úgy döntöttem, hogy utánajárok. Megnéztem a telefon hívásnaplóját, és az ismeretlen számra kattintottam. Nem bírtam megállni, hogy ne hívjam fel.
Többszöri csengetés után egy mély lélegzet hangja szólalt meg a vonal másik végén. A szavak, amik elhagyták a férfi száját, úgy csapódtak belém, mint egy hideg, súlyos ütés:
– SUSIE, MÁR KEZDTEM AZT HINNI, MA ESTE MÁR NEM HÍVSZ.
Egy pillanatra nem kaptam levegőt, az egész testem megfagyott. Az agyam próbált dolgozni, de a szavak elhomályosították a gondolataimat. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, a férfi folytatta:
– Ki beszél?
A rettegés hideg fémes íze végigsiklott a torkomon. A szívem gyorsan vert, de nem tudtam, mit mondjak.