Amikor feleségül vettem Claire-t, úgy éreztem, mintha végre minden a helyére került volna. Egyedülálló anyaként két kisgyerekkel, Emma-val és Lily-vel, ő volt az, akire mindig is vágytam, és a lányok is szívből fogadtak. Az otthonukba költözni olyan volt, mintha a kirakós utolsó darabja is a helyére került volna. A ház olyan bájos volt, hogy nem is akartam elhinni: kopott fa padló, csipkefüggönyök, minden szobában vanília illatú gyertyák, amelyek nyugodt légkört varázsoltak.
Emma és Lily mindig tele voltak energiával, nevettek és futkároztak a folyosókon, míg Claire nyugodt, szeretetteljes módon igyekezett mindent rendben tartani. Az élet úgy tűnt, hogy a tökéletes családi boldogságot tükrözi. De volt egy dolog, ami mindig zavart: a pince.
A pince ajtaja nem tűnt különlegesnek, csupán egy egyszerű, fehér ajtó volt a folyosó végén. De mégis valami titokzatos vonzás volt benne, ami folyton arra késztetett, hogy ránézzek. A lányok gyakran megálltak előtte, és titokzatosan suttogtak egymásnak, mikor észrevették, hogy figyelem őket. Ha rákérdeztem, csak gyorsan elhallgattak és másra terelték a szót. Claire sosem beszélt róla, mintha az ajtó nem is létezett volna.
Egy héttel a házba költözésünk után, Emma és Lily hirtelen megkértek, hogy menjek velük a pincébe. Az ajtó előtt mindketten elkomolyodtak, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. A kíváncsiságom eluralkodott rajtam, és miután ők is megerősítették, hogy “ott van”, a pince titka végre felszínre került.
Ahogy beléptem, hűvös levegő csapott meg, és a fények alig világították meg a sötét teret. Az apjuk ott volt. De ami történt, az minden, amit valaha is el tudtam képzelni…