A nap fürdette a tisztást, ahol a virágívet felállítottuk. Minden tökéletes volt. Babaleheletből készült girlandok lógtak az ágakról, a fa padokat csipke borította, a vendégek pedig érzelmesen suttogtak, miközben gyengéden legyezgették magukat.
Készen álltam. Nem csak arra, hogy végigsétáljak a folyosón, hanem erre az új életre. Hogy hivatalosan is Marc felesége legyek, és továbbra is Amelia mostohája legyek – az a kis csillag, aki hatévesen lépett be az életembe, kérdéses szemekkel és édesanyja elvesztése miatt összetört szívvel. És aki az évek során megengedte, hogy közel kerüljek hozzá, szeressek, vigasztaljak és építkezzem vele.
Ragaszkodott hozzá, hogy a viráglányom legyen. Ő maga választotta ki a tiaráját, velem rendezte el a virágokat, és begyakorolta, hogyan megy végig a folyosón, karjában a macskával. Túlzottan izgatott és türelmetlen volt.
És mégis, amikor elkezdődött a zene, és a vendégek a folyosó eleje felé fordultak, Amelia nem volt ott.
„Hol van Amelia?” – kérdeztem, torkom összeszorult, és a növekvő szédülés ellenére próbáltam mosolyogni.
Marc körülnézett, már aggódva. Valaki azt mondta, hogy húsz perccel korábban látták az öltöző közelében. Mások azt hitték, elaludt, talán csak ideges lett.
De én tudtam. Valami baj van.
Megszakítottuk a szertartást. A vendégek elkezdtek felkelni, átkutatták a folyosókat, a fogadósátor mögött, a büfé körül. Aztán hirtelen egy kiáltás hallatszott:
„Kopogást hallok!”
A hang a kert melletti kis kőépületből jött, ahol kabátokat és esőkabátokat tároltak. Egy régi szekrény nyikorgott ott, használatlanul. Rohantunk.
Amikor kinyitottuk az ajtót, Amelia bent kuporgott, a csokra a mellkasára gyűrve, arca könnyektől nedves volt. Remegett, képtelen volt beszélni, szeme tágra nyílt. Egyszerűen hátramutatott.
Marc megfordult.
És ott, dermedten, fehéren, mint a lepedő, ott volt Amelia nagynénje – halott anyja nővére.
Az, aki mindig távolságot tartott tőlem. Aki nem volt hajlandó eljönni a családi vacsorákra, aki jeges pillantásokat vetett rám minden alkalommal, amikor megfogtam Amelia kezét.
Marc hitetlenkedve előrelépett.
„Claire? Mit… keresel itt? Miért volt bezárva oda?”
Claire sírva fakadt. Keserű könnyek, nehezteléstől terhesek.
„Úgy ment volna végig a folyosón… mintha helyettesíthetnéd az anyját.” Nem értette… Olyan fiatal. Azt hiszi, hogy ez mind szép, hogy jó. De nem veszi észre, mit veszített. Kit veszített el.
„Szóval bezártad?!” – suttogtam elcsukló hangon. „Félrehívtad, hogy „megvédd”?!”
„Csak beszélni akartam vele. De el akart menni… Nem figyelt rám, szóval… Pánikba estem. Azt akartam, hogy gondolkodjon. Hogy megértse.”
Marc gyengéden elhúzta. A karjaimba vettem Ameliát. Mentőövként kapaszkodott belém, egyetlen szó nélkül. És abban a pillanatban megértettem, hogy a szeretet nem egy fehér ruhában vagy egy tökéletes szertartásban bizonyítódik. Abban bizonyítódik, amit akkor teszel, amikor egy gyerek remeg, amikor szüksége van ránk. Tényleg ott.
Elhalasztottuk a szertartást. Nem azért, mert már nem voltunk biztosak benne, hanem azért, mert Ameliát vissza kellett helyezni a középpontba. Hogy megértse, hogy soha többé nem lesz másodlagos figura ebben az új történetben.
És két héttel később ő volt az, aki megfogta a kezem, és azt mondta:
„Most jött el a megfelelő idő. Készen állok.”
És velem sétált, csokorral a kezében, viszonozva a mosolyát.