– Feleség vagyok, nem szobalány – mondta Nika csendesen, miközben letörölte a kezét a kötényébe.
A vasárnapi reggel illatokkal telt meg – friss kávé, pirítós, és a sült almás pite, amit Nika már hajnalban elkészített. Minden készen állt, ahogy mindig. Mégis, a szíve üres volt.
Lev a nappaliban ült, telefonját görgetve. Amikor Nika belépett, fel sem nézett.
– Anyámék tizenkettőre jönnek – mondta csak. – Kristina is hozza a gyerekeket. Készíts valamit különlegeset, anya tegnap is panaszkodott, hogy túl zsíros volt a hús.
Nika megállt. – Talán legközelebb te főzhetnél, ha ennyire fontos a véleménye.
Lev végre ránézett. – Ne kezd már megint. A feleségem vagy. Ez a te dolgod.
Az a mondat, amitől Nika gyomra összerándult. Ez a te dolgod. Mintha nem lenne több egy háztartási alkalmazottnál.
Mégis főzött. Nem Varvarának, nem Kristinának. Magának. Egyféle lezárásként. A vendégek pontosan érkeztek: Varvara Dmitrijevna kritikus tekintettel mérte végig az étkezőasztalt, Kristina azonnal dicsekedni kezdett legújabb receptjével. A gyerekek tomboltak, Lev pedig mosolyogva asszisztált.
Nika nem szólt. Csak nézte őket. Nézte, ahogy mindenki otthonosan mozog az otthonában, anélkül, hogy egy köszönöm elhangzana. A tűrés szélén állt.
Ebéd után felállt. – Kérem, ne haragudjatok – mondta halkan –, de el kell mennem.
– Most? – kérdezte Lev értetlenül.
– Igen – bólintott. – Magamért. És mert fáradt vagyok attól, hogy itt mindenkinek dolga van, csak nekem nincs életem.
Nika levette a kötényt, fogta a táskáját, és kiment. A hideg levegő megcsípte az arcát, de végre szabadnak érezte magát.
A konyhában a sült hús még melegen gőzölgött. A család némán ült. Valami megváltozott.
Nika végre döntött: nem szolgál többé olyanoknak, akik nem látják őt emberként.