Az esküvő után pár nappal Matt, a férjem, egy este mellém ült a konyhában, miközben a teát kortyoltam. A hangja olyan nyugodt volt, mintha csak az időjárásról beszélne:
– Holnaptól a fizetésed anyához megy. Ő tudja a legjobban, hogyan kell elosztani a pénzt.
Megálltam a mozdulatban. – Tessék?
– Anyám évtizedek óta így csinálja. A férj szükségleteire megy az 50%, 25% ételre, a maradék meg… a család örömére. Ajándékok, apróságok. Tudod, női dolgok.
– És én? – kérdeztem halkan.
– Te az én boldogságom vagy. És anyám szerint a férj öröme mindenek felett áll. Hiszen te mondtad az igent, nem?
Más nő talán kiabált volna. Én csak ültem ott, mély levegőt vettem, majd finoman elmosolyodtam.
– Próbáljuk ki – mondtam végül.
Matt felragyogott, mintha megnyert volna valamit. Azt hitte, behódolok.
Másnap reggel felhívtam az ügyvédi irodát, ahol dolgoztam, és beállítottam, hogy a fizetésem külön számlára érkezzen. Egy másikra, amit Matt és az anyja nem ismert. Ezután a hónap során „jelentéseket” készítettem. Részletes kimutatásokat arról, mennyit költöttem… Matt „szükségleteire”: új nyakkendők, autómosás, edzőterem – mind fiktív. Az ételre elvileg csak a legdrágább gourmet boltból vásároltam (valójában magam főztem olcsón), az anyjának szánt „ajándékokra” pedig fiktív wellness-csomagokat „küldtem”.
Egy hónap után Matt anyja hívott.
– Drágám, nem kaptam meg a luxusmasszázs bérletet… Ez biztos csak véletlen, ugye?
– Ó, lehet – mondtam. – De hát Matt szerint ez a rendszer tökéletes. Nemde?
Két hét múlva Matt zavartan leült mellém.
– Szerintem… kitalálhatnánk egy új pénzügyi rendszert. Közösen.
– Én is így gondolom – válaszoltam. – Most tanulunk, nem?
A költségvetés leckéje világos lett: ha valaki játszmát akar játszani, jobb, ha tudja, ki ül vele szemben az asztalnál.