Tizenöt év telt el Karina eltűnése óta. A szülők, Klavgyija és Alekszej, sosem tudták feldolgozni a veszteséget. Az idő múlásával a fájdalom megszokássá vált, a remény pedig halvány emlékké.
Alekszej halála után Klavgyija úgy döntött, hogy rendet tesz a férje műhelyében. A poros polcok között egy régi, lezárt fiókra bukkant. A kulcsot a férje íróasztalának fiókjában találta meg, egy cetlivel együtt: „Csak akkor nyisd ki, ha készen állsz az igazságra.”
A fiókban egy boríték volt, benne egy levéllel:
„Kedves Klava,
Ha ezt olvasod, már nem vagyok melletted. Tudom, hogy mindig is érezted, hogy valamit titkolok előled. Az igazság az, hogy Karina eltűnése nem volt véletlen. A parkban azon a napon egy idegen lépett hozzám, és azt állította, hogy ő Karina valódi apja. Először nem hittem neki, de olyan részleteket tudott, amiket csak mi ketten tudhattunk. Azt mondta, hogy évekkel ezelőtt, amikor külföldön voltál, egy rövid kapcsolatunk volt, amiből Karina született. Sosem mondtam el neked, mert féltem, hogy elveszítelek.
Az idegen azt állította, hogy jogi úton akarja elvinni Karinát, de nem akartam, hogy a lányunk egy ilyen emberrel éljen. Ezért megegyeztünk, hogy elviszi őt, de csak ideiglenesen, amíg rendezem a dolgokat. De soha többé nem hallottam felőle. A rendőrségnek nem mertem elmondani az igazat, mert féltem a következményektől.
Minden nap bűntudattal éltem, és reméltem, hogy egyszer visszahozza őt. De ez soha nem történt meg.
Sajnálom, Klava. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem.
Szeretettel,
Alekszej”
Klavgyija kezéből kiesett a levél. A világ körülötte forogni kezdett. Az igazság súlya nehezedett rá, de egyben reményt is adott: talán Karina még él valahol.
Ettől a naptól kezdve Klavgyija elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy megtalálja a lányát, és helyrehozza a múlt hibáit.