Miután elváltam Bencétől, úgy éreztem, hogy végre szabad vagyok. Az életünk egy szürke, monoton körforgás volt, és bár hosszú hónapokig próbáltam elviselni, a döntésem végül megszületett. Én kértem a válást, de nem azért, mert nem szerettem már őt – hanem mert soha nem volt ott igazán. Minden, amit tett, önző és hideg volt, és az, hogy egy nap felhoztam neki: „Beszélnünk kéne a kapcsolatunkról”, ő csak vállat vont és azt mondta: „Akkor váljunk el.”
Ezek a szavak megrázóan hidegnek tűntek, és akkor éreztem, hogy már nem volt visszaút. Egy hónappal később végleg lezárult minden, és bár szomorú voltam, úgy éreztem, hogy egy szempillantás alatt felszabadultam a házasság terhei alól.
A válás után egyedül maradtam a lányommal, Noémivel, akinek nem volt könnyű feldolgozni a dolgokat. Mégis próbáltunk új életet kezdeni, és egy éjszaka, amikor már úgy éreztem, hogy minden a helyére kerül, valami borzalmas történt.
Az volt a szokásunk, hogy estére megnéztünk egy filmet, és utána mindketten elaludtunk. Azon az éjszakán is úgy tűnt, minden rendben van. De aztán, hirtelen, az éjszaka közepén, felébresztett a lányom hangos sikolya.
A szívem hevesen dobogott, és egy pillanatra nem is tudtam, hol vagyok. Felugrottam az ágyból, és azonnal rohantam a szobájába. Amikor beléptem a szobába, a lányom ott ült, reszketve, a takaróval szorosan átölelve magát. De ami igazán megdöbbentett, az volt, hogy az ablaknál az exférjem, Bence állt.
A szívdobogásom egy pillanatra megállt. Ő, az én exférjem, ott volt – az ablak előtt, egy sötét alak, aki úgy tűnt, mintha valami más célból jött volna. Ránéztem, és hirtelen megértettem, hogy valami rettenetes történhetett.
„Miért vagy itt, Bence?” kérdeztem, miközben próbáltam megnyugtatni Noémit, aki még mindig reszketett az ágyában.
Ő csak vállat vont, mintha semmi komoly nem történt volna, és egy dühös pillantást vetett rám. Az arca hideg és zárkózott volt, de valami a tekintetében nem volt normális.
„Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagytok-e” – mondta, de a hangja nem volt őszinte. Valahogy suttogó volt, mintha valami más is lappangott volna a szavak mögött.
De ekkor hirtelen valami megváltozott a levegőben. A szobában egy fagyos, vészjósló csend telepedett, és én rájöttem, hogy amit ott találtam, az egyáltalán nem volt véletlen. És ahogy a tekintetünk találkozott, rájöttem, hogy amit ő valójában keresett, az sokkal sötétebb volt, mint bármi, amit valaha is el tudtam volna képzelni.