Évek óta éreztem, hogy az életem egy nagy veszteség után megállt. Férjem tíz évvel ezelőtt hunyt el, és bár tudtam, hogy az élet nem állhat meg, a szívem mégis mintha megdermedt volna. Negyvenöt éves voltam akkor, és úgy gondoltam, többé nem lehet újrakezdeni.
Ám két éve találkoztam Péterrel. Egy különleges emberrel, aki lassan, óvatosan hozta vissza az élet napfényét az életembe. Újra kezdtem hinni abban, hogy a boldogság lehetséges, még nekem is.
Eljött az esküvőnk napja. Szívem hevesen vert, miközben Péter mellett álltam. A vendégek között ott volt a négy gyermekem is: Anna, Balázs, Dóra és Gábor. Amikor a hivatalos szertartás során az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy van-e valakinek ellenvetése, hirtelen mind a négyen felálltak.
— Ellenzünk! — szóltak egyszerre.
Megdermedtem. A gyomrom összeszorult, és minden elsötétült körülöttem.
Anna lépett először, és halkan, de határozottan mondta:
— Anya, nem az, amit gondolsz. Nem azért, mert nem szeretünk, hanem mert féltünk.
Féltünk, hogy ha újra szeretsz, elveszíthetsz minket — folytatta Balázs.
Dóra hozzátette: — Mi mindig az első helyen akarunk lenni az életedben, és azt érezzük, hogy ez a változás el fogja venni tőlünk a helyünket.
Gábor szeme könnyes volt, amikor így szólt: — De ma rájöttünk, hogy az igazi szeretet nem félelem, hanem szabadság. Szabad akarni boldognak látni téged, még akkor is, ha ez számunkra nehéz.
Ahogy meghallgattam őket, a szívem egyszerre fájt és telt meg reménnyel. Megértettem, hogy amit eddig félreértettünk, most végre tisztázódott. Nem veszítem el a gyermekeimet, hanem újra megtalálom a helyemet közöttük és önmagamban.