A férfi a járdán ült, összegörnyedve, mintha minden fájdalom, ami csak létezhet, benne gyűlt volna össze. Az eső apró cseppekben hullott körülötte, de ő nem mozdult. A nap már rég lement, és a város zaja elhalványult a sötétségben. Minden mozdulatlan volt, mintha maga a világ is megállt volna egy pillanatra, hogy figyelje őt.
Látszott rajta, hogy nem mindennapi történet feszül a hátában. Egy régi baleset emlékét hordozza, amit sosem tudott teljesen elfelejteni. A férfi egykor tele volt álmokkal, tervekkel, és a jövőjét is tele látta reménnyel. De az élet kegyetlen volt vele, és most, ezen a hideg, nyári estén, úgy tűnt, mintha minden vágy és minden remény eltűnt volna.
A szemei előtt még mindig ott volt az a nap. A baleset napja. Élesen emlékezett, ahogyan a kocsi csúszott, ahogyan az idő megállt egy pillanatra, és ahogyan a saját testét már nem tudta irányítani. Azóta minden lépés egy fájdalmas visszaemlékezés volt. És most itt ült, a hideg betonon, a gondolataiban elveszve, mintha soha nem lenne már kiút.
Mégsem volt teljesen reménytelen. A sötét égbolt alatt, a messzi fák között, mintha valami fény csillant volna meg. Nem biztos, hogy valós volt, de egy kis része mégis arra a lehetőségre gondolt, hogy talán elérheti a változást. Talán nem minden elveszett.
Egy kislány, aki épp elhaladt mellette, megállt és ránézett. Meglepően tiszta és őszinte tekintettel kérdezte:
— Maga jól van?
A férfi lassan felnézett. A kislány szemében nem sajnálat volt, hanem kíváncsiság, valami, ami újra megmozgatta benne a reményt.
„Talán van még esélyem,” gondolta, miközben lassan felállt. Még ha csak egy apró lépés is volt, legalább most már elindult valamerre.