Amikor elmondtam neki, hogy babát várok, még sírt. Azt mondta, ez a legszebb dolog, ami valaha történt vele. Aztán a kislányunk megszületett, és valami megváltozott – nem bennem, hanem benne.
Én csak anya lettem. Ő viszont… valaki egészen más.
A szülés után felszedtem tizenhét kilót. Eleinte magamnak is nehezen néztem tükörbe, de a fáradtság, az éjszakázás, az állandó aggodalom elnyomta az ilyen érzéseket. A testem már nem csak az enyém volt – a lányunkat védte, táplálta, nyugtatta. És ez elég kellett volna legyen. De neki nem volt az.
– Nézz magadra. Úgy nézel ki, mint egy tehén. – mondta egyszer, miközben egy falatot sem ettem a vacsorából.
Ez lett a „szokásos” beszélgetés. Ő beszélt, ítélkezett. Én hallgattam, nyeltem, próbáltam nem sírni. Aztán már nem is próbáltam.
Elkezdte hasonlítgatni magát más férjekhez. És engem más feleségekhez. Sosem voltam elég jó, elég szép, elég karcsú, elég csendes.
Aztán megtudtam, hogy van valakije. Fiatal. Magas. Szőke. Hogy mikor kezdődött, nem tudom, de abban biztos vagyok: engem már rég elfelejtett.
Kezdett nyíltan üzengetni neki, a közelemben telefonálni. Egyszer véletlenül megláttam a képernyőjén a nő fotóját – én akkor már hetek óta nem mostam hajat. Nem volt időm. Se pénzem.
Aztán jöttek az első pofonok. Nem ütött nagyot. Először. Csak úgy… figyelmeztetésképp. Hogy ne szóljak vissza. Hogy csendesítsem el a gyereket.
Egyik este, amikor hazajött, megállt az ajtóban, és ennyit mondott:
– Takarodj innen. Most.
Kint mínusz öt fok volt, havazott. A kislányom a karomban aludt, én zokogva álltam a ház előtt egyetlen táskával. Ő becsapta mögöttem az ajtót.
És akkor, mint valami rossz filmben, megérkezett a nő. A szerető. Kiszállt egy taxiból, gurulós bőrönddel. Fel se nézett rám, csak bement.
Ott álltam. Egyedül. Pénz nélkül. Ruhák nélkül. Otthon nélkül.
A régi munkahelyemen, a kórház sürgősségi részlegén próbálkoztam – ismertem pár embert. Egy régi kolléganő volt épp ügyeletben. Beengedett a raktárba, ott töltöttük az éjszakát a kislányommal, papírlapok és egy takaró alatt.
Másnap reggel eladtam mindent, ami maradt: a keresztet, amit anyámtól kaptam, a jegygyűrűt, és azokat a fülbevalókat, amiket az esküvő előtt tőle kaptam.
Egy hirdetés vezetett Halinához – egy idős nénihez, aki kiadott egy szobát a város szélén. Ő lett a családunk. Napközben vigyázott a lányomra, így el tudtam menni dolgozni.
Először csomagoltam egy húsüzemben. Aztán lépcsőházakat takarítottam. Éjjelente gyakran a padlón aludtam. De volt fedél a fejünk felett. Ételt az asztalon. És mosoly a gyerekem arcán.
Egy nap egy asszony, akinél takarítottam, megkérdezte:
– Tudsz gépet kezelni? Telefonálni? Tudsz udvarias lenni?
Így lettem recepciós.
Tőle kaptam a bátorítást, hogy tanuljak. Beiratkoztam esti jogi képzésre. Lassan, fájdalmasan, de végigcsináltam.
Most ügyvéd vagyok. Saját praxisom van. A lányom egyetemista, okos és önálló. Hármunknak – nekem, neki, és Halinának – saját, háromszobás lakásunk van Łódźban. Van autónk. Van nyaralásunk. Van életünk.
Nemrég elhatároztuk, hogy veszünk egy kis telket a hegyekben. Egy eladó házikót hirdettek Krakkó környékén, megnéztük.
A kapuban ő nyitott ajtót. Ő, a volt férjem.
Mögötte az a nő állt. A „nagy szerelem”. Most kissé fáradt arccal, túlsúllyal, meggyötörten.
Ő is megismert. De nem szólt egy szót sem.
Én sem mondtam semmit. Csak mosolyogtam.
Mert néha a legnagyobb ajándék az, amikor kidobnak.
Akkor kezdődik el igazán az életed.