Nyomorult szobalánynak nevezte, és egy másik nőért ment el. De amikor visszatért, nem volt felkészülve arra, ami várt rá.
Katie abban a hitben nőtt fel, hogy családja női tagjai magányra és szívfájdalomra vannak átkozva. Dédnagymamáját megözvegyítette a háború, nagymamája elvesztette a férjét egy gyári balesetben, saját apja pedig alig hároméves korában eltűnt az életéből. Bár Katie imádkozott, hogy az ő története más legyen, csendes rettegés emésztette. Mélyen legbelül érezte – a tragédiája még hátravan.
A textilgyárban, ahol mindketten dolgoztak, ismerkedett meg leendő férjével, Iannal. Más műszakban, ugyanazon ebédszünetben. Románcuk langyos tea és átázott szendvicsek mellett szikrázott a menzán. Gyorsan alakult – forgószélben zajló udvarlás, elsietett esküvő, beköltözés Katie elhunyt nagymamájának kétszobás lakásába. Egy ideig működött. Csak ők ketten, aztán hárman, amikor megérkezett első fiuk, Alfie, majd a kis Theo. Aztán meghalt az édesanyja, és hirtelen minden Katie-re hárult – a gyerekek, a ház, a végtelen házimunka. Ian dolgozott; ő tartotta egyben az otthont. Semmi panasz. Még nem.
De évekkel később valami megváltozott. Ian elkezdett későig dolgozni, aztán beugrott egy „haverjához”, aztán teljesen felhagyott a színleléssel – egy fiatalabb nővel járt az irodából. Csak azért jött haza, hogy átöltözzön. Katie tudta, de lenyelte a szavait, rettegve attól, hogy egyedül marad a fiúkkal, egy fillér nélkül és elhagyatva. Egyik este végül kinyögte: *„Gondolj a fiúkra. Te vagy az apjuk.”*
Csend. Nincsenek kifogások, nincs megbánás.
Továbbra is vasalta az ingeit, mosta a zoknijait, főzte az ételeit. Csak annyit köpött vissza: *„Csak egy szobalány vagy. Mit csinálsz még?”*
Aznap este becsomagolt egy bőröndöt.
*„Ne menj!”,* könyörgött Katie az ajtóból, könnyek csíkoztak az arcán. *– Ne hagyj el minket!*
*– Semmi vagy. Egy szánalmas kis fickó – vicsorgott. *– Nem az, akit feleségül vettem.*
A fiúk hallották. Két apró alak kuporgott a kanapén, összezsúfolódva, remegve. Tudták, hogy apa elmegy. Csak nem értették, miért. Rosszak voltak? Jobban kellett volna hallgatniuk anyára?
Katie csendben gyászolta – könnyek éjszaka, házimunka nappal. Munka, mosás, iskolai kiruccanások. Elsurrant mellettük, horgonyként kapaszkodott a fiúkba. Nincs randi, nincs zavaró tényező. Csak túlélés.
De az életnek más tervei voltak.
Egyik este, miközben a Tesco polcán teafilterek után nyúlt, megbotorkálta a dobozt. Egy férfi elkapta, mielőtt a földre esett volna. Magas, biztos kezek, meleg szemek. *– Hadd segítsek azokkal – ajánlotta fel, a filterek felé biccentve.
*– Jól vagyok – motyogta Katie.
*– Túl késő – mondta Katie, és már emelte is őket.
Hazafelé menet beszélgettek. Andrew-nak hívták. Napokkal később Katie újra összefutott vele. Aztán megint. Elkezdte időzíteni az útjait, hogy meglátogassa. Katie résen volt, de a férfi nem ingott meg. Egyszer rajtakapta, amint a lépcsőházat súrolta.
*„Kell egy tartalék súroló?”* viccelődött.
Katie nevetett. A férfi maradt, segített. Aznap este megérkezett az ajtajához – egyik kezében süteménnyel, a másikban fehér rózsákkal. A fiúk gyanakvóan néztek rá, de Andrew meggyőzte őket. Alfie lopva cukormázt tett, Theo pedig végtelenül kérdezősködött. Katie, miközben nézte őket, valami váratlant érzett – melegséget.
Később Andrew bevallotta: *„Az autóbaleset lelassított. A feleségem nem bírta elviselni – elhagyott. Tudom, hogy nem az vagyok, akire a legtöbben vágynak. De ti, fiúk… olyan érzés, mint egy családtag. Ha megkaptok engem.”*
Katie megkérdezte a fiúkat. Hosszú csend következett, majd Alfie suttogta: *„Apánk elfelejtett minket. Legyetek kedvesek, hogy van egy, aki nem felejt el minket.”*
Andrew az övék lett. Először kínos, aztán könnyed. Kosárlabda a parkban, segítség a házi feladatban, iskolai elvitel. Visszatért a nevetés a házba. Katie újra elmosolyodott.
Évek teltek el. Alfie felnőtt, beleszeretett. Egy este Andrew tanácsát kérte – amikor megszólalt a csengő.
Ian a lépcsőn állt. Szürke, görnyedt, árnyéka önmagának. *– Én… én helyre akarom hozni a dolgokat –* rekedten.
*– Húzd már ki magad! –* mondta Alfie hidegen.
*– Hogy merészeled…* vicsorgott Ian.
*– Ne beszélj így a fiammal! –* vágott közbe Andrew, előrelépve.
*– Takarodj! –* kiáltotta Theo, és visszalökte. *– Nincs rád szükségünk!*
Az ajtó becsapódott.
Katie dermedten állt. Három férfi – az ő emberei – kőkeményen álltak előtte. A családja. A boldogsága, hamuból építkezve. És tudta, csontja mélyén: a helyes utat választotta.
Ian végleg elvesztette őket.