– Nem bírok így tovább élni, Anya – dobta Szergej a kulcscsomót az asztalra, a liszt pedig úgy terült szét rajta, mint a hó.
Rémülten álltam ott, a kezemben szorongatva a tésztát. A másik szobában lévő gyerekek elhallgattak, mintha megérezték volna a közeledő vihart. Próbáltam nyugodtan lélegezni, annak ellenére, hogy a szívem a torkomban vert. Nem mutathattam félelmet. Egyelőre meg tudtam csinálni.
„Mi történik?” Remegett a hangom, elárulva engem, hiába próbáltam nyugodt maradni.
Szergej átnézett rajtam, mintha nem is léteznék. Régóta ismerem ezt a tekintetet: hideg, távolságtartó. Az utóbbi hónapokban ez lett a szokásos maszkja. Már nem voltam a felesége, már nem voltam ember. Csak egyetlen akadály.
“Elég!” – emelte fel a hangját. «Ez a munka, ez a ház, az égbe szökő adósságok! És te folyton a tésztával babrálsz!
Lassan letettem a sodrófát. A lekvárfoltos kötényembe töröltem a kezem. Azokban a pillanatokban minden részlet hihetetlenül világossá vált: minden cukorszem, minden minta a tapétán, minden ránc a homlokán. Minden életre kelt.
Szergej kortyolt egyet a vízből a kancsóból, és egyetlen húzással lenyelte. Fűrészmalom-gyanta szagától átitatott ujjai nyomot hagytak az üvegen. Egy furcsa ötlet jutott eszembe: holnap takarítanom kell.
Sokáig hallgatott, majd suttogta:
„Van egy másik is. Egy közeli városban. Marinak a neve.”
A konyhában sűrűvé, szinte belélegezhetetlenné vált a levegő. Úgy éreztem, mintha levegőhiányban szenvednék a saját házamban. A szívem a gyomrom aljára ugrott.
– Hat hónapja járunk – folytatta, miközben kinézett az ablakon. „Fiatal. Nincsenek gyermekei. Nincsenek adósságai.”
Minden szó egy pofon volt. Pontról pontra kirajzolódott a kép: én, öreg, gyerekekkel, adósságokkal – azzá váltam számára. Még azt sem kérdezte meg tőlem, hogy szeretem-e. És én magam sem tudtam már – azok az évek megszokásból fakadtak, nem érzésből.
„Holnap elhagyom a lakását.” Már összepakoltam a bőröndjeimet.”
Bólintottam, amikor most vettem észre először egy nagy sporttáskát a bejáratnál. Hogy lehet, hogy nem láttam őt? Ahogyan az összes többi jelet is figyelmen kívül hagytam – a késéseket, a rejtett üzeneteket, a gyerekek iránti közönyöt.
„És a gyerekek? És a ház? A jelzálog az én nevemen van, de együtt fizettük…»
„Meg fogják csinálni. És sikerülni fog – mondta, mintha egy forgatókönyvet szavalna. – Mindig is sikerült.
Dása lépett ki az ajtón, soványan és sápadtan, túl nagy pólóban, mögötte Sacha állt, akinek a szeme tágra nyílt a megértéstől, ami egy gyereknek nem lenne szabad.
A beszélgetés rövid, éles volt. Szergej meg sem próbálta elsimítani az igazságot. Nyers volt, kellemetlen, mint a rothadó hó tavasszal.
Aztán elment. Nincs ölelés, nincs üdvözlés. Az ajtó becsapódott, a kavics csikorgott a léptei alatt. Csak mi négyen maradtunk abban a házban, amely most a jelzáloghitel, a magány és a megválaszolatlan kérdések miatt nyomasztott minket.
Timka megkérdezte, hogy apa még mindig haragszik-e. A legkisebb nem értette. De Mila, aki kicsit idősebb volt, azonnal megérezte: elhagytak minket.
Azon az éjszakán egy szemhunyást sem aludtam. Továbbra is a plafont bámultam, sem fájdalmat, sem könnyeket nem éreztem. Csak egy kérdés: hogyan?
Hogyan tudnék négy gyereket etetni? Hogyan fizethetném ki a jelzáloghitelt egy olyan házra, ami a házasságom előtt a nevemen volt? „Ez előnyösebb” – mondta Szergej. Most ezek az előnyös körülmények olyanok voltak, mint egy malomkő a nyakukban.
Két hónap telt el. Szergej nem tért vissza. Egy hét múlva felhívott egy ismeretlen számról – azt mondta, hogy soha többé nem viszi vissza a holmiját, és csak a minimális fenntartási költséget fizeti. Morzsák.
A szomszédok azt tanácsolták, hogy adjam el a házat, és költözzek vissza a szüleimhez. De hogyan boldogultunk volna egy garzonlakásban, négyen, egy nyugdíjas nagymamával, aki alig tudott megélni?
Munkahelyváltás? Mit csinálni? Tizenöt éves könyvelői tapasztalatom porban hevert. Most már több pelenkát tudtam számolni, mint egyenleget.
A bank elküldte az első emlékeztető levelet. Éjszaka számoltam. Nagy számláim voltak: fizetés mínusz gyógyszer, kevesebb iskolai felszerelés, még kevesebb számla. És előttem állt egy újabb hónap, egy újabb év, egy újabb élettel kevesebb.
Egyik reggel Dása halkan közölte velem, hogy Timkának láza van. Az influenza a legrosszabbkor tört ki. A gyógyszerek elfogytak, és csak nyolcszáz rubel maradt a papíron. Hét nap volt hátra a következő fizetésig – egy élet.
Aztán Mila tanárnője gyengéden megkérdezte: „Anya, biztos vagy benne, hogy Mila reggelizett, mielőtt iskolába jön? Fáradtnak tűnik az órán.” Megszakadt a szívem. Rájöttem, hogy Mila a szendvicsét a bátyjával eszi, és én nem vettem észre. Az év anyukája, mégsem láttam rá bizonyítékot.
Azon az estén leültem az asztalhoz a számológéppel. Azok a számok, amelyek nem egyeztek, úgy menekültek el, mint a riadt csótányok. Nincs több pozitív jel. Csak egyre kevesebbet, egyre kevesebbet,
Három év úgy elrepült, mint egyetlen feszült lélegzetvétel. Ma az „Anya szendvicsei” nevű kávézóm helyi látványossággá vált. Bővítettük az étlapot, segítséget fogadtunk, és kifizettük a jelzáloghitel egyharmadát.
Sacha boldog emberek hosszú sorával rajzolta ki a helyet. Volt egy angyal a tetején: szerinte a nagyapja volt. Nem látta mindezt, de talán onnan fentről figyel minket.
Megállás nélkül dolgoztunk. A gyerekek segítettek, ahogy tudtak: Dása jobban kezelte a számlákat és a kiadásokat, mint egy könyvelő; óra után Mila elmosogatott; Timka szalvétákat hajtogatott – nem tökéletesen, de annyi szeretettel.
Egy nap ketten lépett be: egy elegáns kabátos nő és egy magas, körülbelül ötvenéves férfi.
– Ő az – mondta a nő a társának. – Anya, akiről meséltem.
Ő Elena volt, egy családi kávézólánc tulajdonosa, a férfi pedig befektető.
– Éppen erre jártunk, és ragaszkodtam hozzá, hogy megálljak. Hallottam, hogy különlegesek a szendvicseid.
Mihail Arkadijevics kávét rendelt, és mindkét desszertből megkóstolt egy darabot. Elena elkérte a receptet. Szünetet tartott, majd így szólt:
— Szeretnénk megvásárolni az Önök folyamatát és az „Anya’s Sandwiches” név használati jogát. Jelentős összeget kínálunk.
– De miért? Már megvannak a konyháitok…
– Nem úgy – rázta a fejét. – A lelked hiányát nem lehet megvenni. A tiédben megvan.
Az összeg bőven fedezte volna a jelzáloghitelt. De ez volt a munkám gyümölcse, mindenem, amim volt…
– Nem kérjük a bezárást – tette hozzá Elena. — Franchise-ként szeretnénk kiterjeszteni a márkádat a belvárosra, és te vezeted azt.
– A városban? És a gyerekek? – sikerült kimondanom.
„Gyere el hozzánk” – mondta. — Kezdeti szállástámogatással. A legjobb iskolák gyerekeknek.
– Vannak gyermekeid? – kérdezte, rám nézve.
– Négy – válaszoltam egy könnyed mosollyal. – A legidősebb tizenöt, a legfiatalabb nyolc éves.
Váltottak egy pillantást.
– Tökéletes – fejezte be Elena. — Egy igazi családtól származó családi kávé. Ezt keressük.
Azon az estén az asztal köré gyűjtöttem a gyerekeket. Családi összejövetel: Dása lelkes volt, Milát a zene foglalkoztatta, Saša már talált festőműhelyeket a városban, Timka pedig feltette a döntő kérdést:
– Eladjuk a házat?
– Nem, drágám – nyugtattam meg, és megöleltem. — A ház a miénk marad. Hétvégén visszatérünk.
– És a jelzálog? — tette hozzá Dása komoly arccal.
„Eloltjuk” – mondtam, miközben a gyerekeimre néztem, a túl gyorsan felnőtt kis felnőttekre.
Egy hónappal később aláírás: a jelzálog majdnem kifizetve, egy régi, de megbízható autó és a csomagok bepakolva.
A városban töltött utolsó napon Szergej kopogott az ajtón. Sovány, fáradt, az évek súlya a vállán nyomta.
– Szia – mondta nehezen. – Hallottam, hogy elmész?
– Igen – válaszoltam nyugodtan. – Büfét nyitok a városban.
– A te vállalkozásod? – meglepettnek látszott.
Timka bekukucskált a szobába, és megrettent. Látta az apját, és sem öröm, sem fájdalom nem volt közöttük, csak elidegenedés.
A többi gyerek csendben lépett be. Dása elfoglalta a helyét az első sorban, majd Mila és Saša, végül Timka. Szergej átnyújtott egy borítékot – „az új háznak”.
– Köszönöm – mondtam, és odaadtam Dasának. – A fagylaltért.
Megkért, hogy bejöhessen köszönni. Szelíd határozottsággal utasítottam vissza:
– Holnap korán kell indulnunk.
Egy pillanatig állt, majd olyasmit mondott, amire egyáltalán nem számítottam:
– Büszke vagyok rád, Anya. Megcsináltad nélkülem.
– Köszönöm neked – mosolyodtam el először aznap este. – Ha nem mentem volna el, soha nem fedeztem volna fel, mire vagyok képes.
Szergej kissé megrezzent, nem erre a reakcióra számított. Megkérdezte, hallja-e a gyerekeket. – Persze – feleltem. Néhány pillanat múlva elment, magával ragadva annak az életnek az emlékeit, amelyet magunk mögött hagytunk.
Dása becsukta az ajtót és megölelt:
– Büszke vagyok rád, anya. Te vagy a legjobb.
Így maradtunk, annak a háznak a szívében, amelyet majdnem elvesztettünk, de amelyet nem véletlenül, nem a szerencsének, hanem az erőnknek, a szeretetünknek, a családunknak köszönhetően mentettünk meg.
Holnap új élet kezdődik. De a sors igazi ajándéka nem a pénz, nem a szerződés és nem is a kávé.
Az ajándékom én magam vagyok. Az erő, amit magamban találtam. Az erő, ami megmentette a gyermekeimet. A családom.