Azt mondtad: A fiam elhagyott egy gazdag mostohaanyáért. Négy évvel később ott állt a küszöbömön, és a büszkesége eltűnt.
Hirdető
– Anya… kérlek. Szükségem van a segítségedre – motyogta könnyek között.
Mindig is hittem abban, hogy a szeretet elég. Hogy ha mindenemet neki adom – az időmet, az energiámat, az áldozataimat –, akkor látni fogja és értékelni fogja. Tévedtem. A szerelem nem úgy ragyog, mint a pénz, és végül ez sem volt elég ahhoz, hogy megtartsa őt.
Hirdető
A nevem Alice, és ez az én történetem.
42 éves voltam, amikor a fiam elhagyott. De sokkal idősebbnek éreztem magam.
Az élet sosem volt könnyű, és nem is számítottam rá, hogy az lesz. A volt férjem, Oleg, elhagyott minket, amikor a fiam, Daniel, mindössze kétéves volt. Időről időre felbukkant, megígérte, hogy jó apa lesz, de aztán mindig eltűnt. Gyorsan rájöttem, hogy ha a fiam stabilitásra vágyik, akkor én vagyok az egyetlen, aki megadhatja neki.
Keményen dolgoztam. Szobalány, takarítónő, költöztető – bármi, feltéve, hogy nem válik hajléktalanná és élelem nélkül. Valaha voltak álmaim – tanulásról, karrierről –, de ezek szertefoszlottak a számlák és az aggodalmak súlya alatt. Még egy nap pihenést sem engedhettem meg magamnak, de mindezen küzdelem közepette határtalan szeretetet hordoztam magamban a fiam iránt.
De sajnos a szerelem nem olyasmi, amit a kezedben tarthatsz.
– Miért van az, hogy minden barátomnak jobb dolga van, mint nekem? – kérdezte Daniel élesen. – Miért vagyok az egyetlen, akinek régi telefonja és olcsó boltokból vásárolt ruhái vannak?
Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy először is ki kell fizetni a lakbért, az ételt és a villanyt. De számára ez nem számított. Csak azt látta, ami hiányzott neki.
– Nem érdekelnek a számlák, anya! – kiáltotta egy nap. – Tudod, milyen érzés, amikor mindenki nevetségessé tesz? Hogy te legyél az egyetlen, aki nem mehet el iskolai kirándulásra? Ugyanazt a három inget hordani egész évben?
Kinyújtottam felé a tisztítószerektől vörös kezeimet.
– Daniel, drágám, megérted, hogy mindent megteszek, amit tudok…
– De ez még nem elég! A hangja remegett a dühtől. – Nem én kértem, hogy szegénységben szülessek! Nem kértem, hogy a fiad lehessek!
Ezek a szavak késként hasítottak a szívembe, de visszatartottam a könnyeimet.
– Nem vagyunk szegények, Dániel. Ott vagyunk egymásnak, és ez a lényeg…
– Ne ismételgesd ezt! – sikította, és öklével hevesen a falra csapott. – A szerelem semmit sem fizet! Az sem segít, ha csúfolnak az iskolában!
Aztán megjelent – a volt férjem új felesége. Liudmila úgy lépett be az életünkbe, mint a selyem és gyémántok vihara. Egyike volt azoknak a nőknek, akik soha nem ismerték az adósságot vagy a számlákat.
– Ó, Dániel! Annyit hallottam már rólad! – kiáltotta egy kacsintással, és a karjába vette, arany karkötői minden mozdulatnál csilingeltek.
Aztán jöttek az ajándékok – egy új iPhone, egy laptop, nagyon drága cipők. Amikor Oleg megkérte Danielt, hogy költözzön hozzájuk, Ljudmila tette hozzá az utolsó simításokat. – Jobbat érdemelsz, drágám. Lesz egy nagy szobád, a legjobb iskolád, és saját autód. Gondolj a jövődre!
Tudtam, hogy megveszi. De nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen eladható lesz.
– SEMMIT adtál nekem! Sikoltok. – Belefáradtam, hogy mindenhol én vagyok a legszegényebb! Apámmal és Lioudmilával fogok élni, és semmit sem tehetsz, hogy megállíts!
Könyörögtem neki. Emlékeztettem rá, hogy három napig nem mozdultam el mellőle, amikor tüdőgyulladása volt. Hogy éhesen feküdtem le, hogy ő rendesen ehessen.
– Kérlek, Dániel. Nem emlékszel? Egész éjjel fogtam a kezed, amíg kórházban voltál…
– Anyaként ez volt a kötelességed! – válaszolta hidegen. – Nem kapsz semmilyen jutalmat pusztán a munkád elvégzéséért.
Küszködtem, hogy levegőhöz jussak.
– Tényleg így gondolod? Hogy szeretni téged egyszerűen… kötelesség?
– Azt hiszem, apa és Ljudmila lehetőséget kínálnak nekem egy normális életre. És mit kínálsz nekem egy végtelen harcon kívül?
– Szóval pénznek néztél?
Habozott, majd összeszorította az állkapcsát.
– Jövőt kínálnak nekem, anya. És te, te csak ezt adod nekem.
Egy perccel később megérkezett Lioudmila Mercedese, és a fiam elhajtott.
Négy év – se hívás, se üzenet.
Aztán egy este valaki kopogott az ajtón.
Kinyitottam – és megrémültem.
Dániel ott volt. Vállai görnyedtek, arca megereszkedett, és a már nem ráillett designerruhái úgy lógtak rajta, mintha már nem illenének rá.
– Anya – mormolta. – Kérlek… szükségem van a segítségedre.
Már nem tudtam mozdulni.
– Négy év, Dániel. Négy év telt el, és elfelejtetted, hol lakom?
Remegtek az ajkai.
– Anya, én… beteg vagyok. A veséim leálltak. Szükségem van egy donorra. Apa… visszautasította. És Liudmila… kirúgott. Nincs már hová mennem.
Összeszorult a szívem.
– Oleg nem fogadta el?
Könnyek szöktek a szemébe.
– Azt mondta, túl öreg vagyok