Miután az orvos kimondta, hogy nem lehet gyermekünk, mintha valami végérvényesen eltört volna köztünk Greggel. Nem volt nagy vita, sem sírás – csak a csönd ereszkedett ránk, mint egy vastag, áthatolhatatlan köd. Minden reggel és este ugyanaz a némaság. Két idegen egy házban, ahol egykor nevetés és közös álmok zsongtak.
Egy nap, amikor a konyhában ücsörögtem egy kihűlt teával, megszólaltam:
– Fogadjunk örökbe egy kutyát. Szükségem van valamire… amit szerethetek.
Greg rám se nézett. Csak halkan hümmögött. Tudtam, hogy nem örül az ötletnek, de nem szólt. A hallgatása beleegyezés volt – vagy inkább feladás.
A menhelyen, ahol kutyát kerestem, az egyik sarokban megláttam őt.
Maggie. Egy 12 éves, ősz pofijú, csontsovány kutya, aki úgy ült ott, mintha már elbúcsúzott volna az élettől. A bilétáján annyi állt: „Hospice – egy hónap várható élettartam.” Mindenki átsétált mellette. De amikor én közelebb mentem, Maggie felnézett. A farka alig láthatóan megmozdult. És én tudtam – ő lesz az.
Otthon Greg várt rám, a bejáratnál.
– Ha hazahozod azt a kutyát – mondta hidegen –, akkor én elmegyek.
A szívem megremegett, de nem hátráltam meg.
– Akkor menj – feleltem.
Mire Maggie-vel átléptük a küszöböt, Greg már nem volt ott.
Maggie csendben lépdelt a lakásban. Minden mozdulata lassú volt, törékeny – de ahogy rám nézett, abban több szeretet volt, mint amit hónapok óta kaptam bárkitől. Ápoltam, főztem neki, takarót tettem köré, ha fázott, meséltem neki este. És ő – minden nap kicsit jobban csóválta a farkát.
Eltelt egy hét. Aztán kettő. Maggie nem lett rosszabb. Sőt – mintha fiatalodott volna. A harmadik héten már odabotorkált hozzám a nappaliba, hogy az ölembe hajtsa a fejét. A negyedik héten pedig már a ház előtti parkban is sétáltunk egy keveset.
Hat héttel később egy könyvesboltból léptem ki, kávé a kezemben, amikor beleütköztem Gregbe.
A vigyor az arcán mérgező volt.
– Nos, nos, Clara. Még mindig egyedül vagy? Az imádott kutyád gondolom, már nincs… Megérte eldobni értem az életed?
Mielőtt válaszolhattam volna, egy csinos, fiatal nő lépett mellé, karját Gregébe fűzve.
– Ó – mondtam halkan, miközben a szívem kalapált. – Szóval már akkor is volt valakid…
Greg arca megfeszült. A vigyor lehervadt.
– Ne kezdj…
De nem rám nézett. Hanem mögém. A szeme kitágult.
Megfordultam. Maggie volt az. Bicegett, igen, de határozottan jött felém. A szeme ragyogott. A bundája már nem volt annyira ősz, mint amikor elhoztam – vagy csak most vettem észre benne az életet. Megállt mellettem, felnézett rám, majd Gregre.
A férfi visszalépett egyet.
– Ez… ez még él?
– Igen – feleltem halkan, megsimogatva Maggie fejét. – És tudod mit? Ő tanított meg újra szeretni. Újra bízni. És igen… megérte érte mindent elveszíteni, ami nem volt valódi.
Greg nem szólt többet. Csak sarkon fordult, és elsétált. A nő utána.
Én pedig leguggoltam Maggie mellé.
– Na, mit szólsz, öreglány? Még egy parkbéli séta?
Maggie farkát csóválta – erősen, határozottan. És én tudtam, hogy nem csak neki adtam egy új életet.
Talán ő mentett meg engem is.
Szeretnéd, ha ezt kibővíteném egy regényszerű formába?