Fáradtan ballagtam hazafelé a villamosról, a kabátom gallérját felhúzva a januári szél ellen. Már csak pár lépésre voltam a lépcsőházunktól, amikor valaki megszólított:
– Kovács Dénes?
Megfordultam. Egy harmincas évei elején járó nő állt előttem, mellette egy soványka kisfiú. A gyerek szemüveges volt, vöröses haja összevissza állt a sapka alatt, és azonnal a cipőmet kezdte bámulni.
– Igen… – feleltem óvatosan.
A nő idegesen igazított a kabátján.
– A nevem Réka. Ő pedig… ő Misi. És hatéves. A fiad.
A levegő kiszaladt a tüdőmből. Vagy csak úgy éreztem. Egy pillanatig nem értettem, miről beszél. Réka szavaiban nem volt vád, sem érzelem – inkább valami mély fáradtság. Talán sokáig gyűjtött bátorságot.
– Sajnálom, de biztosan tévedés – mondtam halkan. – Nekem nincs gyermekem.
– Hat éve, egy nyári táborban. Balatonfüred. Egy hétig voltunk együtt. Aztán vége lett. Nem kerestelek. Nem is akartam. De Misi kérdezni kezdett. Hol az apja. Aztán… megmutattam neki egy képet rólad, amit akkor készítettem titokban.
– És… mit mondtál neki?
– Azt, hogy nem tudom, hogy te akarod-e tudni. De ő szeretne találkozni.
Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen csak néztem a gyereket, aki most már felém pillantott. A szeme sötétbarna volt, éppúgy, mint nekem. Az állkapcsa élesen ívelt – ahogy az apámé is. De ez lehetett véletlen is. Vagy csak képzeltem?
– Nem kérek semmit – tette hozzá gyorsan Réka. – Nincs szükség pénzre, semmire. Csak ha… ha te is szeretnéd. Itt a számom – nyomott a kezembe egy kis lapot. – Misi minden kedden háromkor az iskolakönyvtárban van, míg várom. Ha úgy döntesz…
Azzal elmentek. És én ott maradtam, egy névtelen cetlivel és egy olyan kérdéssel, amire nem volt válaszom.
Otthon egész este csak bámultam a falat. Előkerestem a régi képeket, régi naplókat, próbáltam visszaidézni azt a hetet Füreden. Rékára emlékeztem. Csendes, álmodozó lány volt. Túl érzékenynek tűnt akkor, én meg… nos, huszonéves voltam és épp csak kóstolgattam a szabadságot. Aztán mindenki ment a maga útjára.
Nem tudtam elaludni. Az éjszaka közepén újra a gyerek tekintetét láttam magam előtt. Nem tudom, a véremszava szólt-e vagy csak a lelkiismeret, de másnap három előtt tíz perccel ott ültem az iskolakönyvtár melletti padon.
És Misi kijött. Egy könyvet szorongatott, amikor meglátott, megállt.
– Te vagy Dénes bácsi? – kérdezte óvatosan.
– Igen – feleltem, nyelve a számban nehéz volt. – És te Misi vagy, igaz?
Bólintott.
– Akkor… mesélnél nekem rólad? – kérdeztem, és a hangom meglepően gyengéd volt.
Leült mellém. És mesélt.
Arról, hogy mit olvas. Hogy utálja a paradicsomlevest, de a paprikás krumplit imádja. Hogy Réka minden este énekel neki. És hogy egyszer, ha felnő, űrhajós szeretne lenni.
És én… én csak hallgattam. És lassan elkezdtem érezni valamit, amit nem lehetett kimondani. Egy szálat. Egy leheletnyi kapcsolódást. Egy talán-apaságot.
Nem kértem tesztet. Nem kértem magyarázatot. Csak annyit tudtam, hogy vissza fogok menni jövő kedden is.
Mert lehet, hogy az élet hoz olyan gyerekeket is, akiket nem terveztél. De attól még lehetnek a tieid.
És ha már egyszer megkeresnek – talán a legkevesebb, amit adhatsz, az az, hogy ott vagy.