Kedves naplóm, ma egy olyan történetet fogok elmesélni, ami nagyon nyomja a szívemet, egy történetet a lányomról és egy döntésről, amit végül kénytelen voltam meghozni. Amikor Alice bemutatott a barátjának, Marcónak, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem mintha csúnya vagy goromba lett volna, épp ellenkezőleg, de volt valami a hozzáállásában, ami kellemetlenül érintett. Egy felszínes, túlságosan önmagára koncentráló fiú, aki soha életében nem hozott igazi áldozatot.
Egyik munkahelyről a másikra ment, mindig valami kifogással. Soha nem találta meg a megfelelő munkát, azt mondta, hogy a főnökök túl szigorúak, vagy hogy a fizetés nem elég. Minden alkalommal más volt a hibás. Beszélni akartam Alice-szel, megpróbálni megértetni vele, de annyira szerelmes volt, annyira elveszett abban a kapcsolatban, hogy még a szemét sem tudtam rávenni.
A férjem, Paolo, mindig azt mondta nekem: „Hadd tanuljon a hibáiból, hiszen felnőtt ember.” De hogyan nézhettem volna tétlenül, ahogy a kislányom, akit annyi szeretettel és áldozattal neveltem fel, úgy döntött, hogy egy olyan fiúval köti össze magát, aki úgy tűnt, még nem áll készen a felnőni?
Mindent megtettünk értük: Alice elvégezte az egyetemet, vettünk neki egy házat a városban, egy új autót. És mi történt? Huszonöt évesen hozzáment egy férfihoz, aki még egy stabil munkahely mellett sem akart elköteleződni.
Jelen voltam az esküvőn, de a szívem nem volt ott. És így kezdődött a házasságuk. Egy ideig Alice-nek sikerült mindent egyensúlyban tartania, dolgozott és működtette a házat. De amikor szülési szabadságra ment, a dolgok megváltoztak. Gyakran hívott, segítséget kérve: „Anya, pénzre van szükségem, hogy vásárolhassak…” És persze segítettem neki. De hol volt Márkó? Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön: ő is otthagyta az állását, de nem a nehézségek miatt, egyszerűen nem akart dolgozni. Napjait otthon töltötte, semmit sem csinált, miközben Alice a kislányra vigyázott. A szülei, akik messze laktak, sosem segítettek neki. Végül minden ránk hárult.
Először visszafogtam magam, mert tudtam, hogy ha mondok valamit, abból vita lesz. De egy nap már nem bírtam tovább. Odamentem Marcóhoz, és azt mondtam neki: „Felnőtt férfi vagy, de úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Nem dolgozol, nem vállalsz felelősséget. Mit vagy hajlandó megtenni a családodért?”
Alice sírva fakadt, Marco pedig, szinte reakcióként, munkához látott. De két hónappal később ugyanaz a régi történet: „Nem vagyok elégedett a munkámmal”, „Nem tisztelnek engem”. Alice megpróbálta megvédeni: „Nem érted, anya, ott tényleg nehéz…” De láttam, hogy nem a munkával van a baj, hanem vele.
Egy nap meglátogattam őket étellel, és Marcót a kanapén fekve találtam, kezében a távirányítóval, miközben Alice, fáradtan és kimerülten, próbálta elaltatni a kislányt. Azt javasoltam neki: „Miért nem próbálsz meg kézbesítőfiú lenni? Van autód és jogosítványod is.” Úgy nézett rám, mintha valami megalázó dolgot kértem volna tőle. – Ez nem az én dolgom – felelte. Én pedig dühösen azt mondtam neki: „És mégis úgy tűnik, hogy a gyereknevelés „férfias” dolog, mi?”
Ekkor döntöttem el. Határozottan, de igazságosan azt mondtam neki: „Vagy vállalod a felelősséget, vagy nem segítünk többé. Nem cipelhetünk a vállunkon.” Alice sírt, sikoltozott, hogy szerelmes, és hogy nem akar elválni. De talán itt az ideje, hogy megértse, a szerelem önmagában nem elég az élethez.
Soha nem fogjuk elhagyni Alice-t és a kicsit. Tudják, hogy mindig számíthatnak ránk. De Marco… számára vége. Nem vagyunk jótékonysági szervezet. Paolo, a férjem, egyetért velem: „Jobb egyedül, mint ekkora teherrel.” Reméljük, hogy Alice egy nap rájön, mi történik, legalább a lánya érdekében.
Addig is arra koncentrálunk, hogyan szerethetjük őt távolról, anélkül, hogy elpusztítanánk magunkat. Mert ha ő maga nem látja, milyen zűrbe keveredik, akkor senki sem fog tudni segíteni neki.