Egymás után megálltak az elegáns fekete autók. Hangtalanul, mint az árnyékban leselkedő ragadozók. A körülöttük lévő csend beszédesebb volt bármilyen jelnél.
Hirdetés
Egy tökéletesen szabott öltönyös férfi szállt ki az első autóból. A kagylót diszkréten a füle mögé rejtette, és olyan tekintete volt, mint aki nem kérdezősködik – tudja, hová tart.
Szó nélkül a régi bérház felé sétált, és felment a lépcsőn, tudomást sem véve a nyikorgó zajról. Mozdulatai magabiztosak, szinte teátrálisan nyugodtak voltak.
Hirdetés
Ugyanekkor Lidia a konyhában ült, miután épp töltött magának egy csésze forró teát. Amikor hirtelen, erőteljes kopogást hallott az ajtón, majdnem elejtette a csészéjét.
— Ki van ott? – kérdezte aggódva, suttogva.
– Jó reggelt kívánok, Lidia asszony! Kérlek, ne félj. Andrea úr érdekeit képviselem… Andrea Rădulescu úr.
A név idegenül, mégis nyugtalanítóan ismerősen hangzott. Lidia hevesen dobogó szívvel nyitott ajtót. Egy magas, higgadt férfi állt előtte. Udvarias volt a hangneme, de nem hagyott teret a visszautasításnak.
— Rădulescu úr látni akarja. Azonnal.
– De… én vittem be a kórházba…
– Pontosan ezért van szükség a jelenlétedre. Kérlek, hozd a kabátodat.
Borzongott, de engedelmeskedett. Volt valami a hangjában, ami miatt nem mert vitatkozni. Teljes csend volt az autóban. Csak az ablakokon veri az eső ritmikus kopogása és a vezetőülés övtokjának fémes csillogása hallatszott.
Egy óra autózás után az autó egy hatalmas, elegáns kúria előtt állt meg. A vaskapuk lassan kinyíltak, mintha egy teljesen más világba hívnák be.
A villa belseje úgy nézett ki, mint egy filmben – fényűzés és hidegség, szépség és szorongás egyszerre. A fényűző nappaliban, párnákra támasztva, ült ő – Andrea Rădulescu. Ezúttal simára borotvált arccal, magabiztos tekintettel és olyan hanggal, ami úgy visszhangzott a csendben, mint egy zongora hangja.
— Lídia. Gyere be, kérlek.
Habozott, idegennek érezte magát ebben a drága anyagok és puha szőnyegek világában. De a mosolya meleg volt, és a szemében már nem volt fájdalom.
– Megmentetted az életemet. El sem tudod képzelni, mitől védtél meg. Ha te nem lennél… nos, nem is tudom, hogy lélegeznék-e ma.
– Nem tettem semmi komolyat… Egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
„Ezért olyan nagy” – mondta. – A legtöbb ember elnézne. Nem. Maradtál.
Bólintására egy másik férfi lépett be a nappaliba, kezében egy bordó bársonydobozzal. Kinyitotta. Kulcsok és egy elegáns bankkártya voltak benne.
— Az új taxi kulcsai. A legújabb hibrid modell. Kártya – tízezer euró összeggel. Ma aktiválásra kerül.
De ez még nem minden. Azt akarom, hogy te legyél a személyi sofőröm. Háromszorozd meg, amit most keresel. Megállapodás. Stabilitás. És mire megszületik a babád, mindene meglesz, amire szüksége van.
Lydia megdermedt. Az ajkai nem mozdultak, de a szeme mindent elárult. Könnyek szöktek a szemébe, de ezek nem a fájdalom könnyei voltak. Volt valami több is abban a pillantásban – egy néma „köszönöm”, amiért nem hagyta, hogy a gesztusa kárba vesszen.
Egy olyan világban, ahol minden lépést a haszna mér, szívből jövő válasza felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult.
És bár még nem tudta, mi vár rá, egy dolgot tudott: attól a naptól kezdve az élete soha többé nem lesz ugyanolyan.