A telefon zümmögött az éjszaka közepén, hátborzongató kék fényt vetve a mennyezetre. Hajnali kettő volt. Larisa óvatosan nyúlt az éjjeliszekrény felé, próbálva nem felébreszteni a férjét, de Viktor már felült, a könyökére támaszkodva.
„Ki ír neked ilyenkor?” – kérdezte rekedt hangon, éles és pislogás nélküli tekintettel.
Hirdetések
A szavak egyszerű kérdésnek hangzottak, de volt egy él a hangjában, amitől Larisa megmerevedett. Nem csak kíváncsiság volt – egy cseppnyi aggodalom is, amit megpróbált leplezni.
Larisa egy szó nélkül felé fordította a telefon képernyőjét, és megmutatta az éppen érkezett fotót. A kép egy tízévesnél nem idősebb, világos hajú, szeplős fiatal fiút ábrázolt, akinek a mosolya úgy csapódott Viktor gyomrába, mint egy ütés.
Megdermedt, arca sápadt és merev volt a lágy fényben. Szokásos nyugalma eltűnt.
„Honnan szerezted ezt?” – kezdte Viktor elcsukló hangon.
– Már egy ideje tudom, Vitya – válaszolta Larisa halkan, haragtól mentes hangon, csak tárgyilagosan. – A fiadról. Nyizsnyijből származó Nadezsdáról. A tavaly évig fizetett gyermektartásról.
Hangja hátborzongatóan nyugodt volt, mint aki már feldolgozta a sokkot, és most csak a tényeket mondja el.
– Mióta tudod? – suttogta Viktor, miközben ösztönösen a kezéért nyúlt, de Larisa gyengéden elhúzta.
– Három éve – mondta, tekintetét a képernyőre szegezve. – Emlékszel arra a napra, amikor otthon felejtetted a telefonodat az utazás előtt? Kaptam tőle egy üzenetet. Nem tudtam ellenállni – elolvastam a beszélgetést.
Emlékezett arra az éjszakára: a remegő ujjakra, a hitetlenkedésre, ami minden új üzenettel nőtt, ahogy utána a konyhában ült, a hideg teára a kezében, a száguldó gondolataira.
– Akkor miért nem mondtál semmit? – kérdezte Viktor alig suttogó hangon.
– Mit kellett volna tennem? Larisa mosolya keserű volt. „Jelenetet rendezni? Válni? Katya éppen most kezdte a középiskolát. Nyugalomra vágyott.”
„Sajnálom” – Viktor hangja remegett a megbánástól. „El kellett volna mondanom.”
„És mit mondtál volna?” – vágott vissza Larisa. „Hogy rendben kellene lennem vele? Hogy el kellene hagynom téged? Huszonöt éve vagyunk együtt. Komolyan azt hitted, hogy nem értem?”
Hallott, bűntudata ott lebegett a levegőben.
„Na, és most mi van?” – kérdezte Viktor hosszú szünet után.
„Most?” – Larisa ismét a fotóra nézett, hangja nyugodt volt. „Most befogadjuk.”
„Mi?!” – Viktor hátraugrott, mintha megütötte volna a hír.
„Ő a fiad, Vitya. Az anyja meghalt. Majdnem egy éve árvaházban van. Komolyan azt hiszed, hogy hagynám a gyerekedet árvaházban?”
„És mi van Katyával?” – kérdezte Viktor aggodalommal vegyes hangon. – Mit mondjunk neki?
– Az igazat – mondta Larisa határozottan. – Elég idős ahhoz, hogy megértse.
Nem mondta el neki, hogy már beszélt a lányukkal. Hogy Katya javasolta, hogy keressen magának egy testvért. Hogy Katya felbérelt egy magánnyomozót, hogy felkutassa a fiút.
– És ha nem akar jönni? Ha meggyűlöl engem? – kérdezte Viktor halkan.
– Várunk – válaszolta Larisa. – Várunk, ameddig csak kell.
Viktor a feleségére nézett, új fényben látta. Már nem ugyanaz a fiatal nő volt, akivel huszonöt évvel ezelőtt találkozott. Erősebb lett – nemcsak bölcsebb, de rendíthetetlenebb is. Átvészelte az árulás fájdalmát, és most készen állt arra, hogy elszántan szembenézzen ezzel az új kihívással.
– Miért szeretsz még mindig? – kérdezte Viktor hirtelen elcsukló hangon.
Larisa halkan felnevetett. – Azért, hogy őszinte vagy. Minden hibáddal, félelmeddel és titkoddal együtt. Most pedig aludjunk – mondta, és gyengéden megveregette a vállát. – Holnap nehéz lesz.
– Miért?
– Mert Nyizsnyij Novgorodba megyünk. Már intézkedtem az árvaházban.
Mondni akart valamit, de a lány már hátat fordított, és maga köré húzta a takarót. Egy perccel később hallotta a halk lélegzését, ahogy elaludt – csak úgy, egy láthatatlan kapcsoló megnyomásával.
Másnap reggel Katya hangja ébresztette fel őket.
– Anya, apa, bepakoltam! Egy óra múlva ott leszek!
– Hogy érted, hogy bepakoltam? – kérdezte Viktor, még mindig álmosan.
– Hogy érted, hogy bepakoltam? – hallatszott Katya türelmetlen hangja. – Elmegyünk hétvégére! Elő kell készítenünk egy szobát Kirillnek. Azt olvastam, hogy a fiúk az ő korosztályában olyanok, mint a szuperhősök. Vegyünk neki Pókember ágyneműt?
Viktor hirtelen felült, tekintete a feleségéről a telefonjára cikázott. „Komolyan beszélsz?”
„Persze! Anya és én hónapok óta keressük. Apa, nem vetted észre, hogy lehet, hogy van egy öcsém? Láttam a gyerekkori fotóidat!”
Viktor zörgést hallott a vonalban.
„Ó, egyébként, írtam egy bevásárlólistát. Írassuk be az iskolánkba? Nagyszerű iskola, és közel van az otthonunkhoz. Rajta tarthatom a szemem!”
Viktor mozdulatlanul ült, a szíve hevesen vert. Larisa hátulról odalépett hozzá, és átölelte.
„Minden rendben lesz” – suttogta. „Csak várj és meglátod.”
Három órán belül már úton is voltak, száguldottak az autópályán. Katya boldogan szundikált a hátsó ülésen, szorosan szorongatta a bevásárlólistáját, míg Larisa csendben átnézte a dokumentumokat – mindig készen állva minden fontos találkozóra.
– Szerinted úgy néz ki, mint én? – kérdezte hirtelen Viktor, Larisára pillantva. – Úgy értem, a való életben, nem csak a fotókon?
– Hamarosan megtudjuk – válaszolta Larisa gyengéden, megszorítva a kezét. – A legfontosabb, hogy ne sürgesd. Adj neki időt az alkalmazkodásra.
– És ha…?
– Nincsenek „ha”-k – szakította félbe határozottan. – Ő a te fiad. A mi fiunk. Csak meg kell értenie ezt.
Viktor bólintott, tekintete az útra szegeződött. Emlékek arra, amikor utoljára látta Nadját, a levelek, a fiú ritka fotói – hogy lehetett ilyen gyenge? Miért nem küzdött azért, hogy ott lehessen a fiú mellett? Miért hagyta, hogy apa nélkül nőjön fel?
Öt órával később megérkeztek Nyizsnyij Novgorodba. Egy újabb órát töltöttek az árvaház keresésével – egy régi, kétszintes épület a város szélén.
– Készen állsz? – kérdezte Larisa, miközben leparkoltak.
– Nem – ismerte be Viktor bizonytalan hangon. – De igazából nem is számít, ugye?
Katya ugrott ki elsőként az autóból.
– Nos, mire vársz? Találkozni akarok a bátyámmal!
Az igazgatói irodában kávé és virágok illata terjengett. Az igazgatónő, egy duci nő hivatalos kosztümben, alaposan átfutotta a dokumentumokat.
– Szóval te vagy a biológiai apa? – kérdezte, Viktorra nézve. – Miért csak most jössz?
– Én… – Viktor habozott. – Nem tudtam, hogy Nadya meghalt. Soha nem említette, hogy beteg.
– És ha nem halt volna meg? Csendben fizetted volna a tartásdíjat?
– Jelena Petrovna – szólt közbe halkan Larisa –, megértjük a szkepticizmusodat. De most az a fontos, hogy Kirillnek van egy családja, akik befogadják.
Az igazgató felsóhajtott. – Jó fiú. Okos, nyugodt. De nagyon visszahúzódó. Amióta az édesanyja meghalt, alig beszélt senkivel.
– Találkozhatnánk vele? – kérdezte Katya lelkesen.
– A focipályán van. Edzést tartanak.
Kiléptek, ahol a fiúk fociztak. Viktor azonnal meglátta a fiát – a kapuban állt, feszülten és koncentráltan, pont mint fiatalkorában.
– Kirill! – szólt az igazgató. – Gyere ide, kérlek.
A fiú lassan odalépett, óvatosan méregetve az idegeneket. Friss karcolás volt az arcán, és fűfolt a pólóján.
– Szia – lépett előre Viktor. – Én vagyok az apád.
Kirill kissé hátrahőkölt, félelemmel a szemében. – Anya azt mondta, hogy az apám meghalt.
– Nem, kölyök. Élek. És érted jöttem.
– Miért? – remegett Kirill hangja. – Nincs rám szükséged. Senki sem akar engem.
– Ez nem igaz! – lépett elő Katya. – Szükségünk van rád! Mindig is egy kistestvérre vágytam. És itt vagy te!
Gyorsan beszélt, áradtak a szavai, próbálva enyhíteni a fiú félelmeit.
A fiú rájuk meredt, tágra nyílt szeme lassan a bizalmatlanságból a kíváncsiságba váltott. Hogyan lehetne valaki nem kíváncsi ennyi újdonság és ennyi meglepetés láttán egy pillanatban?
– Tudod – suttogta Larisa halkan –, kezdjünk el ismerkedni. Semmi nyomás. Nem sietünk.
– Magammal vihetem a focimezemet és a könyveimet? Van egy kedvencem a kalózokról.
– Persze – nyelt egyet Viktor. – Vigyél, amit akarsz.
Később mind a négyen egy kávézóban ültek. Kirill megette a pizzáját, és az új családjára pillantott. Katya megmutatta neki a házukról és a szobájáról készült fotókat, és mesélt az iskolájáról. Larisa figyelte őket, halvány mosolya elégedettséget tükrözött.
„Miért kerestél engem?” – kérdezte hirtelen Kirill.
„Mert te is közénk tartozol” – válaszolta Larisa egyszerűen.
Aznap este, miközben a gyerekek a szomszéd szobában aludtak, Viktor átölelte a feleségét.
„Hogy lehetsz ilyen bölcs?”
„Bolond” – simogatta meg Larisa az arcát. „Egyszerűen szeretlek. Mindannyiótokat – a hibáitokat, a félelmeiteket és a gyerekeiteket. Mindent, ami azzá tesz, aki vagy.”
A következő hetek gyorsan teltek. Dokumentumok feldolgozása, bizonyítványok beszerzése, pszichológusokkal való beszélgetések zajlottak.
Kirill hétvégén látogatta meg – kezdetben csendesen és távolságtartóan, de lassan megnyílt. Katya nem hivatalos nővér szerepet vállalt: segített neki a házi feladatban, elvitte edzésre, megmutatta neki a várost.
„Tudod” – mondta egy este –, „tényleg úgy néz ki, mint te. Nem csak fizikailag. Makacs, pont mint te!”
Viktor elmosolyodott. Ő is észrevette – abban, ahogy Kirill összeráncolta a homlokát, miközben nehéz problémákat oldott meg, ahogy idegességében az ajkába harapott.
Aztán valami váratlan dolog történt. Az iskolában egy osztály