Új kezdet: A szeretet, ami nem ismer korhatárt

— Ildikó, nincs pénzem! A legutolsó apróval is tegnap segítettem Natikának! Képzeld, két gyermeke van! — Anna néni szomorúan letette a telefont.
A lányának mondottak olyan dolgok voltak, amiket jobb lett volna elfelejteni. — Miért kellett így történnie? Férjemmel három gyermeket neveltünk, mindent megtettünk értük. Mindegyikük diplomás, jó munkával. De most, hogy öreg vagyok, nincs senki, aki segítene nekem, nemhogy pihenni tudjak.
— Vásó, miért kellett ennyire korán elmened? — gondolt vissza a halott férjére. Szíve egyre nyomta a szorongás, kezét automatikusan a gyógyszerek felé nyújtotta: — Még egy-két tabletta maradt, ha rosszabbul érzem magam, már nem tudok segíteni. El kellene mennem a gyógyszertárba.
Próbált felkelni, de szédülve visszazuhant a fotelbe. Mintha a világ forogna körülötte. — Semmi, beveszem a gyógyszert, és minden rendben lesz. — de az idő telt, és semmi sem javult.
Anna néni felhívta a legkisebb lányát: — Natika… — csupán ennyit tudott mondani. — Anyu, most fontos megbeszélésen vagyok, később hívjalak vissza!
Aztán a fiát próbálta elérni: — Fiam, rosszul vagyok, elfogytak a gyógyszereim. Nem tudnál esetleg… — de a fiú közbevágott. — Anyu, én nem vagyok orvos! Hívd a mentőket, ne várj!
Anna néni mélyet sóhajtott. — Igazad van, ha nem múlik el fél órán belül, segítséget hívok.
Félénken hátradőlt, lehunyta a szemét, és próbált megnyugodni. Elkezdett százig számolni. Valahonnan távolról zajt hallott. Mi lehet ez? Ó, igen, a telefon! — Halló! — nyögte ki fáradtan.
— Annuska, szia! Peti vagyok! Hogy vagy? Valamiért nyugtalan voltam, fel akartalak hívni! — Peti, rosszul vagyok… — Azonnal indulok! Ki tudod nyitni az ajtót? — Peti, nálam már rég nyitva van.
Anna néni ledobta a telefont. Nem volt ereje utána nyúlni. — Mindegy… — gondolta. Előtte, mintha egy film peregne, meglátta fiatalságának pillanatait: ott áll fiatal lányként a pénzügyi egyetem elsőéveseként, mellette két katonai iskolás fiú, akik légballonokat tartanak.
— Milyen vicces… — mosolygott Annuska. — Ilyen nagy fiúk léggömbökkel! És ott volt a május elsejei felvonulás is, ő pedig Vásó és Peti között állt. Vásót választotta, talán csak mert ő volt energikusabb, míg Peti visszahúzódóbb volt.
Az élet később szétválasztotta őket: ő és Vásó Moszkvában telepedtek le, míg Peti a Német Demokratikus Köztársaságba került. Évek után találkoztak újra, nyugdíjasként a szülővárosukban. Peti egész életében egyedül maradt.
Amikor megkérdezték tőle, miért nem nősült meg, így válaszolt: — Szerencsém nem volt a szerelemben, talán inkább kártyázzak!
Anna néni halk hangokra ébredt, és nehezen nyitotta ki a szemét: — Peti! Mellettük egy mentős állt. — Ne aggódj, hamarosan jobban lesz. A férjed? — Igen, igen!
Peti utasításokat adott az orvosnak, majd a kezet fogva ült Annuskával, amíg a fájdalom enyhült. — Köszönöm, Peti! Már sokkal jobban érzem magam! — Nagyon jó! Itt egy kis citromos tea!
Peti nem ment el sehova. Főzött neki, ápolta, és bár Annuska már jobban volt, nem hagyta egyedül. — Tudod, Anya, én mindig csak téged szerettem. Ezért nem nősültem meg. — Ó, Peti, mindig jól megvoltam Vásóval. Ő tisztelt engem, én őt szerettem. Te fiatalon nem mondtál semmit. De most már minek? Az évek elszálltak, már nem jönnek vissza.
— Anya, éljük meg együtt, ami hátra van! Amit Isten ad, azt boldogan! Anna néni rátette a fejét Peti vállára, megfogta a kezét: — Jó, legyen! — és boldogan nevetett.
Egy hét múlva végre felhívta a lánya, Natika. — Anyu, mi volt az, hogy kerestél? Nem tudtam felvenni, aztán belefeledkeztem… — Ó, semmi, már rendben vagyok. De mivel felhívtál, szeretném, ha nem lepődnél meg: megházasodom! Csend volt a telefonvonalon, majd a lánya hangját hallotta, aki próbált szavakat keresni. — Anyu, eszednél vagy? Már rég a temetőben kéne lenned, nem férjhez menni! Ki az a szerencsétlen?
Anna néni összerándult, könnyek jelentek meg a szemében, de erőt vett magán, és nyugodtan válaszolt: — Ez az én döntésem! — és letette a telefont.
Majd Péterhez fordult: — Ma este mindhárman itt lesznek! Készüljünk! — Megleszünk! Hol veszettünk már össze! — nevetett Péter.
Este valóban megérkeztek a gyerekek: Gergő, Ildikó és Natika! — Na, anyu, mutasd már a művészt! — gúnyolódott Gergő. — Minek mutassam, ismertek engem — lépett elő Péter. — Már fiatal koromtól szeretem Annuskát, és amikor láttam, hogy mi történt, tudtam, nem veszíthetem el. Megkértem a kezét, és ő elfogadta. — Hallod te, vén bolond, elvesztetted az eszed? Hogy lehet szerelem ebben a korban?! — sikított fel Ildikó. — Milyen „ilyen kor”? — kérdezte nyugodtan Péter. — Alig múltunk hetven évesek, még élünk, mint a f— És még sok szép évünk van hátra! — mosolygott, miközben Annuska kezét szorongatta.