Tizenkilenc évvel ezelőtt a szüleim elhagytak, és az árvaházba küldtek. Akkor tízéves voltam, és teljesen tisztában voltam azzal, ami történt. Azóta is mély fájdalmat okoznak azok az emlékek.
Eltelt majdnem két évtized, és megtanultam együtt élni ezzel a fájdalommal. Az árvaházi élet keménnyé formált, megtanított arra, hogyan legyek kitartó és önálló. Diplomát szereztem, tisztességes munkát találtam, vásároltam egy két szobás lakást, és egy autót. Minden, amit elértem, a saját erőfeszítésem eredménye.
De egy napon, váratlanul, a múlt újra felbukkant. Egy szokványos napon, miközben a boltban vettem egy csomag őrölt kávét, egy nő hosszan bámult rám. Eleinte nem figyeltem rá, de a tekintete ismerős volt.
Néhány nappal később észrevettem, hogy ugyanaz a nő a házam előtt vár. Először úgy gondoltam, hogy véletlen, de a helyzet ismétlődött. Kellemetlenül kezdtem érezni magam, amikor elhagytam a házat, és éreztem, hogy figyel.
Végül összeszedte a bátorságát, és odajött hozzám. A hangja reszketett, amikor azt mondta: “Én vagyok az anyád.” Megdermedtem. Nem akartam elhinni, amit hallok. De ahogy részletesen beszélt a gyerekkoromról, amikről csak a szüleim tudhattak, nem maradtak kétségeim.
Bennem káosz tört ki. Düh, fájdalom, bizalmatlanság. Hogyan meri ő ezt? Hol volt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá?
De a meglepetések nem álltak meg itt. Elkezdett pénzt kérni tőlem. Az apám alkoholizmusáról és arról beszélt, hogy alig van pénzük élelemre. Aztán egy még sokkolóbb kérdéssel állt elő: hozzám akart költözni, hogy “gondoskodjon” rólam, főzzön, takarítson, várjon haza a munkából.
Ez volt az utolsó csepp. Nem hittem el a pofátlanságát. Küzdve a könnyekkel és a dühvel, határozottan megmondtam neki, hogy ne jöjjön többé. Ő próbált tiltakozni, de nem engedtem.
Ezután sokáig nem találtam vissza önmagamhoz. Az emlékek új erővel törtek rám. Elgondolkodtam: talán, ha nem hagytak volna el, másképp alakulna az életem. De ugyanakkor tudom, hogy éppen ezek a megpróbáltatások tettek azzá, aki most vagyok.
Az élet tele van váratlan fordulatokkal. De egy dolgot biztosan tudok: a múlt nem irányíthatja a jövőmet. Mi magunk formáljuk a sorsunkat, függetlenül a körülményeinktől.