A férjem szavatossági időről tett megjegyzése segített egy 47 éves nőnek új fejezetet nyitni az életében.
Épp a sütőből kivett, kicsit megégett fasírtokat néztem, és alig hittem a fülemnek.
– Lejárt a szavatosságod. Válni akarok – mondta a férjem, miközben félretolta a tányért. Olyan hangon, mintha a benzinárak legújabb emelkedéséről tájékoztatna. Ott álltam megdermedve a fakanállal a kezemben. Az ablakpárkányon kuporgó kaktusz egyetlen kókadt tüskéje mintha azt mondta volna: „Ennyi volt, kifogytál.” 47 éves vagyok, húsz év házasság után, és most ezt a mondatot hallottam: „Lejárt a szavatosságod.”
Úgy éreztem, mintha körülöttem minden fekete-fehér régi filmkockákká vált volna. Mogorván néztem a megégett fasírtot, és azon gondolkodtam, hogy talán le lehet vágni az égett részt, és nem kell kidobni. Furcsa, hogy az agyunk hogyan kapaszkodik az apróságokba, amikor valami igazán ijesztő történik.
A rutin, ami tönkreteszi a kapcsolatot
A tavasz óta egyre feszültebb volt a csend a házban. András későn jött haza a munkából, hétvégén pedig az új főnöke által rábízott jelentésekbe temetkezett. Én pedig elmerültem az irodai munkában: könyvelési táblázatokat készítettem, papírokat rendeztem, és este a kanapén heverve simogattam a macskánkat, Miskát. Ritkán beszéltünk. Legfeljebb annyit mondtunk egymásnak: „Menj tejért”, „Tegyél pénzt a kártyára”, „Ki mosogat ma?”
A közöny falat emelt közöttünk.
Antal, a fiunk, már tizenkilenc, kollégiumban él, és ritkán találkozunk. Nyáron hazajött a szünetre: szerettük volna bográcsozni a nyaralóban, de sosem jött össze – hol rossz volt az idő, hol András volt „túl fáradt”. Már akkor is úgy éreztem, hogy már nem házastársak vagyunk, hanem szobatársak.
És tegnap, végre, kimondta a végső mondatot: „Lejárt a szavatosságod.”
A konfliktus felhalmozódása
Valójában a válás lehetősége már régen ott lebegett a levegőben. Néhány héttel ezelőtt eldugult a konyhai mosogató, és amikor hívtam egy szerelőt, András azt mondta: „Ez férfimunka, ne avatkozz bele.” Mintha fontos lett volna neki, hogy bizonyítsa, tehetetlen vagyok.
Aztán ott volt egy furcsa eset is. A szomszéd néni, Panni néni, kedvesen megkérdezte a lépcsőházban: „Andriskám, Nórikám, közel van az évfordulótok? Meghívjátok valamelyikünket?” Mi Andrással összenéztünk – az évfordulónk már egy hónapja elmúlt. Mindketten elfelejtettük. A szomszéd néni sajnálkozva nézett ránk, mintha már tudta volna, hogy bajban vagyunk.
De még mindig nem vártam ilyen közvetlenséget: – Válás? Tényleg? – Tényleg – mondta András, anélkül hogy a szemembe nézett volna. – Fáradt vagyok. Már régóta tart ez.
Megértési kísérlet és alkalmazkodás
Az éjszakát a régi kanapén töltöttem, ahol általában sorozatokat néztem. Miska, a macskánk, halkan dorombolt mellettem. András szinte észrevétlenül zárkózott el a hálószobában. Reggel, automatikusan főztem le a kávét, és a ferde kaktuszra pillantva azt gondoltam: „Neki sem megy valami jól. Ott áll a sarokban, és régóta nem virágzik. Pedig egyszer virágzott…”
Próbáltam beszélgetést kezdeményezni Andrással, de nem volt erőm. A munkában próbáltam elterelni a figyelmemet. De a fejemben végig ott motoszkált a kérdés: „Tényleg lejárt szavatosságú vagyok?”
A fiamat késő délután hívtam fel: – Anti, itt… nos, apa válni akar. Ő hallgatott, majd válaszolt: – Anya, már régóta éreztem, hogy köztetek valami nincs rendben. Ha nagyon rossz lesz, melletted állok. Ne hagyd, hogy megalázzanak, rendben?
Hallottam az aggódást a hangjában. Felnőtt lett, és most úgy érezte, hogy mindent összeomlik.
Az anyós beavatkozása
Másnap az anyósom is felhívott. Általában mindig a galambokkal kapcsolatos kérdéseket teszi fel, most azonban így kezdte: – Azt hallottam, váláson vagytok? András nem mondott mindent el. Hogy lehet valaki a családját elhagyni ilyen korban?! Én, zavarban, hebegtem: – Nem én voltam az, aki kezdeményezte. – Szóval nem figyeltél rá eléggé. Már nem gyerekek vagytok, Nóri. Hamarosan negyvennyolc lesz az én Andriskám! Meg kellett volna óvni a nyugalmát, te meg csak munka, jelentések…
Éreztem, hogy szinte elvesztem a türelmemet, de visszafogtam magam. Miért veszekedni vele? Az anyósom vidéken él, és a kertészkedéssel tölti napjait. A kapcsolatunkat csak a ritka telefonhívások tartják fenn. De mindig a meny a hibás.
A beszélgetés a konyhaasztalnál
Szombaton végre „felnőtt módra” beszéltünk Andrással. Borostásan, mogorván jött ki a fürdőszobából, és leült velem szemben a konyhában. Az óra, amit a nagymamám hagyott hátra, még mindig ott lógott a falon – a kakukk már öt éve megakadt. Szimbolikus, hogy az idő is megállt a családunkban. – Nem gondolom meg magam – mondta csendesen. – Fáradt vagyok, Nóri. Már nincsenek érzelmek. Nem akarom, hogy bárki irányítson minket. Továbbra is élhetsz itt. Nem sürgetem a lakás eladását, de szeretném megkapni a felét. Albérletet keresek, és meglátom, hogyan tovább.
Néztem a kopott asztalt és a viaszosvászon terítőt, és egy szinte üzleti hangvételű monológot hallgattam. Mintha két társaság üzleti ügyet intézne. De húsz év állt mögöttünk. Keserű lettem, de nem sírtam. Mégis, valami elengedte bennem a fájdalmat.
– Értem – mondtam. – Rendben, ha válás, hát válás.
Végül is, egy nehéz időszak következik, de már nem érzem magam lejárt szavatosságú terméknek. Kezdhetem újra, most már biztos vagyok benne.