Natasa sietve tért haza, hosszú, meleg sállal körbetekerve nyakát. Az idei ősz rendkívül zimankós volt: néha apró esőcseppek szitáltak, máskor olyan szél fújt, hogy a fák erősen hajladoztak, és ma minden egyszerre érte őt. Egyetemről tartott hazafelé. Vállát terhesen húzta táskája, ujjai még kesztyűben is fázva zsibogtak. Egyetlen vágyakozása az volt, hogy mielőbb hazaérjen, meleg teát kortyolgasson, és új könyvét lapozgassa.
Az utcák szinte üresek voltak. Ügyelve, hogy ne lépjen pocsolyákba, Natasa befordult a ház előtti udvarba, mely mögött már a saját bejárata látszott. Hirtelen megállt: egy sötét sarokból halk, alig észrevehető sírás hallatszott. Megmerevedve hallgatózott: körülötte senkit sem látott, de a hang megismétlődött — csendes, félénk zokogás.
– Hé… ki van ott? – szólította meg óvatosan, saját hangja meglepően tompa volt.
Válasz nem érkezett, viszont a rozsdás vaskapu mögött valami megmozdult. Natasa előrelépett, szíve gyorsabban vert. Óvatosan lehajolt, és egy öt év körüli vékony kisfiút pillantott meg a sötétben. Összegömbölyödve reszketett, talán a hideg, talán a félelem miatt.
– Ne félj – suttogta gyengéden, kinyújtva a kezét. – Nem bántalak. Miért vagy ilyen egyedül, a sötétben?
A kisfiú elszipogott, törölgette könnyeit, majd habozott, mintha mérlegelné, bízhat-e az idegen lányban. Végül óvatosan kibújt rejtekéből.
Vékony kabát volt rajta, a gombjai alig záródtak össze, cipője sáros és ázott a pocsolyáktól.
– Én… Vitya vagyok – szólalt meg halkan. – Anyukámat elütötte egy autó… Elvitték valahová… Én meg megijedtem, és elfutottam.
Natasa szíve megszorult. Egy ilyen kis törékeny gyermek egyedül, a hideg novemberi estén. Nehezen tudta visszatartani könnycseppjeit, miközben próbálta elrejteni, milyen mélyen megérintette a látvány.
– Gyere velem, Vityka – ült le mellé, hogy egy szinten legyen vele. – Fázol, éhes vagy. Otthon megmelegedsz, és aztán kitaláljuk, mi legyen a következő lépés.
Első gondolata az volt, hogy azonnal hívja a rendőrséget, de gyermeki ijedtségét és elázott arcát látva rájött, előbb biztonságban kell éreznie magát a kisfiúnak, ehetnie és megnyugodni.
Gyorsan haladtak, majdnem futva. Vitya kézbe kapaszkodott: olyan apró és törékeny volt, mintha egy kézzel fel lehetne emelni. Szíve összeszorult érte.
Otthon melegített a borscs, finoman pirított hagyma és friss, házi kenyér illata lengte be a lakást – pont ilyen kenyeret sütött apja, mikor későn ért haza az egyetemről. Natasa mély lélegzetet vett, a hideg és a nedvesség lassan elpárolgott.
Nem sokkal tízéves kora után kezdtek ketten élni apjával, Igor Vitaljevics-szel. Anyja, Julija a karrierje miatt távozott egy másik országba, és azóta csak ritka videóhívások tartották bennük a kapcsolatot: anyja munkájáról, Natasa iskolájáról és egyeteméről mesélték egymásnak. Az otthoni teendőket apja viselte, méltó módon: a lakás csillogott a tisztaságtól, mindig meleg vacsora várt, és Natasa soha nem érezte, hogy hiányt szenvedne valamiben.
– Hol bolyongsz, Natasa? – hallatszott fáradt, mégis szívhez szóló hang a konyhából, amint csattant az ajtó.
– Apa, én… – kezdte, de a nappaliban már megjelent egy puha pulóveres férfi alakja. Meghökkent, mikor a lányra, aztán a kezében tartott kisfiúra pillantott.
– Ő… ki? – kérdezte halkan, mintha nehezen szánná rá magát a szavakra.
– Apa, ő Vitya – gyorsan magyarázta Natasa. – A játszótéren találtam egyedül. Az anyukáját elütötte egy autó… Megijedt, és elmenekült… Nem hagyhattam ott.
Igor Vitaljevics lassan levette a szemüvegét, mintha az zavarná a látását. Arca elsápadt, de nem szólt, csak bólintott, mintha elfogadná.
Natasa leültette Vityát egy székre. A kisfiú szorosan markolta a kanalát, szemei még mindig óvatosan pásztázták a szobát. Ám hamarosan éhsége felülkerekedett, és gyorsan, mohón evett.
Natasa gyengéden simogatta a fejét, csendesen megnyugtatva:
– Nem kell sietni, minden a tied, senki nem veszi el.
Igor Vitaljevics az ablakhoz lépett, féloldalasan állt, mintha a kintről szemlélte volna az esőt, de tekintete többször visszatért a gyerekre. Olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de nehezen találta meg a szavakat, csak nehéz sóhajok hagyták el.
Natasa érezte: az apja aggódik, törődik, mivel most hogyan folytassák tovább, hogyan találják meg a kisfiú rokonait.
Miután Vitya befejezte az evést, Natasa a szobájába kísérte. A gyerek betakarózott, orrát a párnába fúrta, és majdnem azonnal elaludt. Könnycseppek csillogtak még arca mellett, de légzése egyenletes és nyugodt lett. Natasa megigazította a takarót, és szíve váratlan, anyai gyengédséggel telt meg.
– Szegény… – suttogta. – Milyen nagyon megijedtél…
Finoman becsukta az ajtót, majd visszament a nappaliba. Ott apja ült az ablak melletti fotelben. Arca elsápadt, válla kissé lehanyatlott, kezei szorongatták a karfákat, tekintete a földre szegeződött, mintha ott rejlenének a válaszok.
– Apa? – szólította óvatosan Natasa. – Mi a baj? Olyan vagy, mintha szellemet láttál volna…
Ő lassan felnézett, és Natasa egyszerre zavarba jött. Tekintetében nem volt meg a megszokott melegség, a békés fény. Csak zavartság, fájdalom és egy rejtett aggodalom villant fel, valami titok, amit nem mert kimondani.
– Minden rendben – válaszolta rekedten, próbálva visszanyerni megszokott hangját. De Natasa tudta: nincs semmi rendben.
– Apa… – sétált közelebb, leült a fotel szélére. – Látom, valami nincs rendben. Kérlek, mesélj nekem.
Igor Vitaljevics hosszasan hallgatott, mintha minden szónak útját állná a torka. Többször mély levegőt vett, arcát megdörzsölte, próbálva elűzni a visszatérő emlékeket. Végül csendesen, visszafogottan kezdett beszélni:
– Azt hiszed, Natasa, hogy egyedül vagy nálam, igaz? – mondta, a lányra nézve, egy fájdalmas árnyék suhant át szemében, amit azelőtt soha nem látott.
– Hát… természetesen egyedül. Nem így van? – csodálkozott Natasa.
Válasza olyan váratlanul érte, mintha áramütés érte volna:
– Nem, kislányom… nem vagy egyedül. Volt egy fiam is, Matvej.
– Fiad? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – De miért nem tudtam róla soha?
Igor Vitaljevics újra mély lélegzetet vett, majd mesélni kezdett:
– Mindez régen történt, még mielőtt anyáddal találkoztam volna. Feleségem, Nadezda, egy egyszerű, de boldog életet éltünk. Amikor a fiunk három éves lett, egy vonatutazás alkalmával találkoztam Julijával, anyáddal. Egy kupéban utaztunk együtt.
Natasa lélegzet visszafojtva hallgatta, mintha az idő lassult volna körülötte.
– Szinte elvarázsolt – folytatta az apa. – Megértetted? Elkezdtünk találkozni: moziba, étterembe, színházba jártunk. Úgy tudott beszélni, úgy tudott nézni, hogy a talaj kicsúszott a lábam alól. Egy felnőtt férfi lettem, aki elvesztette az eszét. Akkor mondta Julija: vagy összeházasodunk, vagy örökre vége. Nem haboztam. Aznap este bevallottam Nadezdának, válókeresetet nyújtottam be, és Julijához költöztem.
Natasa szemei megteltek könnyekkel. Anyját mindig is gyengédnek, kedvesnek és majdnem tökéletesnek gondolta. Most így dőlt össze előtte egy, a megszokottól eltérő kép.
– Házasságot kötöttünk – folytatta Igor Vitaljevics –, és nem sokkal később megszülettél te. De Julija azonnal egy feltételt szabott: múlt nem létezik. Szó sem eshetett Nadezda vagy a fiunk emlegetéséről.
– Tiltotta? – lélegzett fel Natasa. – Hogy lehet ilyet tiltani?!
– Ő meg tudta csinálni – keserűen mosolygott az apa. – Elképzelni sem tudod, milyen erővel akarta azt, amit akart. Eleinte azért még időről időre meglátogattam Matvejt, ajándékokat hoztam. Ám egyszer Nadezda azt mondta: „Ne jöjj többet, a gyerek az éjjel sír az utána való vágytól. Ne bántsd az érzelmeit.” És hát elmentem. De pénzt mindig küldtem neki rendszeresen.
Natasa csendben volt. Mintha a talaj szakadt volna alá.
– Aztán Julija elment – folytatta egyre halkabban –, és úgy döntöttem, megkeresem a fiamat, megpróbálom helyrehozni a kapcsolatot. De már nem éltek ott, ahol akkor laktak. Azóta sem tudok róluk semmit.
Megállt, mintha pontot tett volna a mondat végére.
– Hogy lehet ez?! – ugrott fel Natasa, könnyek hulltak végig az arcán. – Hagytad, hogy anyád megtiltsa a találkozást? Miért? Miért nem mutattak be neki? Mindig is testvért akartam!
– Bocsáss meg, kicsim – suttogta az apa. – Akkor úgy hittem, helyesen cselekszem. Azt gondoltam, boldog életet biztosítok neked és Julijának… De az eredmény más lett…
Az egész szoba csendessé vált, csak a falon lévő óra halk ketyegése hallatszott. Végül Natasa kérdezte:
– De miért pont most mondtad el ezt?
Igor Vitaljevics hirtelen felemelte a tekintetét, hangja remegett:
– Tudod… Vitya olyan, mint Matvej. Mint két tojás. Pont olyan, amilyennek emlékszem rá.
Újra csend telepedett a térre. Natasa érzelmei vegyesek voltak, nem tudta, miként reagáljon: az apa eddig elhallgatott, az anya nem volt olyan, amilyennek hitte, és létezett egy testvér, akihez soha nem volt köze.
„Mit tegyünk most?” – suttogta, miközben a békésen alvó Vityára nézett.
– A helyeset kell tennünk – válaszolta apja. – Vissza kell adni a fiút a családjának. De először meg kell ismernünk, kik ők.
Natasa bólintott. A szíve sajgott, de ezzel együtt egy új elhatározás is született benne. Múltat nem lehet visszahozni, de a jelen az övék volt. És ebben a jelenben ott volt a kisfiú, akinek segíteni tudtak.
Első feladata a városi kórház felhívása volt. Amíg csengett, nővér hangját várva remegett a keze, gondolatai kuszán cikáztak – mintha őszi szél fújt volna bennük.
Végül álmos ápolónő vette fel a telefont:
– Igen, ma hoztak be egy nőt, akit elütött egy autó – erősítette meg –, műtőben van. Agyrázkódás és zúzódások, de nincs életveszély. Gyógyulni fog.
Ez a hír nagy megkönnyebbülést okozott Natasának. Mélyen megkönnyebbülve sóhajtott:
– Nagy köszönöm – és letette a telefont, még egyszer magában ismételve: „Hála az égnek… semmi komoly.”
Következő lépésként a rendőrséget hívta, hogy kiderítse, nem keresik-e a gyereket.
Első helyen rövid választ kapott: senki nem tett bejelentést. Ám a második hívásnál a szolgálatos feléledt:
– Igen, bejelentés érkezett eltűnt gyerekről – mondta –, a neve Vitya, ugye? Hol van most?
Natasa megadta a címet, letette, és mély lélegzetet vett.
– Jönnek – közölte apjával –, az anyja kórházban van, de minden rendben lesz. És a fiúhoz megérkeznek a családtagok.
Igor Vitaljevics csak bólintott, igyekezve érzelmeit uralni.
Nem telt el egy óra sem, amikor csengett az ajtó. Natasa kapva kapott az alkalmon, és egy ötvenes nő és egy fiatal férfi jelent meg a küszöbön. Az asszony azonnal előrelépett.
– Önök… ők találták meg Vityát?
– Igen – bólintott Natasa, félreállva –, ő nálam van a szobában, alszik.
Az asszony belépett, majd hirtelen megrendülve leült a előszobai zsámolyra. A férfi karon fogta, ő is feszült volt – egyértelműen egy nehéz estét töltöttek el.
– Nadezda vagyok – mutatkozott be végül, könnyeit törölgetve. – Ő a fiam, Matvej – bökött a férfira. – Vitya az unokám.
Natasa elhalványult, és apja szavai visszhangoztak a fejében.
– Én… én Natasa vagyok – motyogta csak.
Ekkor kilépett a szobából Igor Vitaljevics. Szándékában állt szólni, de a szó valahol megakadt a torkán.
Nadezda felnézett rá, hangosan felkiáltva:
– Ó, Istenem… – kiáltott fel. – Igor…
Ő előrelépett volna hozzánk, de megállt. Mellette álló Matvej értetlenül nézte.
– Anya, ki ez? – kérdezte gyermeki kíváncsisággal.
– Az apád – mondta halkan Nadezda.
Ezután zavaros, ideges beszélgetések követték, tele olyan érzelmekkel, melyeket éveken át nyeltek el.
Igor bocsánatot kért, visszaidézte el nem mondott szavait, megígérte, hogy soha nem felejtette el a fiát, és szívét folyamatosan Matvej töltötte be.
Natasa mellettük ült, figyelte, hogyan omlanak le régi falak, miközben új hidak épültek az emberek között, ott helyben, a szeme láttára. Szívét erős érzelmek töltötték meg: sokk, könnyebbség, öröm.
Nadezda csodálatosan kedves, nyitott nőnek bizonyult, aki sokáig hálásan köszönte Natasának, hogy nem ment el a unokája mellett, meleg mosollyal, mely mélyen megérintette a lányt:
– Köszönöm, kislányom.
Natasa érezte, hogy kedveli ezt a nőt. Nem ellenség, nem anyja ellenfele, hanem egy bölcs, melegszívű nagymama és anya, aki tud szeretni és megbocsátani.
A testvérével való ismerkedés könnyed és még vidám is volt. Matvej mosolyogva kezet fogott vele, aztán hirtelen erősen megölelte:
– Szóval te vagy a nővérem – mondta örömmel a hangjában. – Sokat nem tudtam erről…
Amikor Vitya bekukucskált a szobából, álmosan, összeborzolt hajjal, Nadezda és Matvej futva feléje, és szorosan magukhoz ölelték. A fiú apja vállába fúrta az orrát, és sírni kezdett.
Ezután minden meglepően alakult. Amíg Matvej felesége a kórházban lábadozott, Vitya gyakran náluk, Natasa és Igor otthonában tartózkodott. Gyorsan megbarátkozott új nagynénjével és nagypapájával, mintha mindig is ott lett volna.
Igor Vitaljevics apránként próbálta helyreállítani kapcsolatát Nadezdával. Először ő tartotta a távolságot, de fokozatosan feloldódott a jég. Néhány hónap után Nadezda meghallgatva a bocsánatkéréseket és könnyeket, mondta:
– Rendben van, Igor. Próbáljuk meg újra.
Így ismét férj és feleség lettek.
Az otthon újjáéledt. Most mindenki összegyűlt a nagy családi asztal körül: Natasa, bátyja Matvej feleségével, a kis Vitya, Igor és Nadezda. A lakás megtelt hangokkal és nevetéssel, ami a konyhából szűrődött ki, ahol Natasa és Nadezda együtt sütöttek süteményeket, miközben Vitya szeretett volna a sarok mögé lesni és elcsenni egy falatot. Ez a hangulat valódi otthon melegét árasztotta, amit régóta keresett.
Természetesen idővel híre ment Julijának is. Azonnal felhívta lányát, hangja hideg és éles volt:
– Tartsd távol magad ettől a családtól! Hallasz, Natasa? Nem azonosak veled. Megtiltom, hogy velük tarts kapcsolatot!
Natasa határozottan válaszolt:
– Nem, anya… Ők az én igazi családom, nem olyan, aki elhagyott és megbánás nélkül elment.
Majd azonnal letette a telefont.
Mellette a szobában Vitya nevetett, vitatkozott Matvejjel valamin. Igor és Nadezda teát ittak a konyhában, halkan beszélgetve. Natasa rájuk nézett, és először érezte sok idő óta, hogy ez a valódi boldogság.
Összegzésként elmondható, hogy az élet tele van váratlan fordulatokkal és rejtett titkokkal. Natasa története azt is megmutatja, milyen fontos a családi kötelék, a megbocsátás és az újrakezdés lehetőségei.