A tábor minden nyáron megtelt élettel. Gyerekzsivaj, tábortűz körüli énekek, füst és fenyőillat. Én, Zsófi, a tábor egyik gondnoka voltam már hat éve. Szerettem ezt a helyet — a nyugalmat, az erdő szélén álló kis faházamat, és a hajnalokat, amikor a köd még a fák között ült, mint valami alvó lény.
De az utóbbi időben furcsa dolgok történtek. Az állatok bátrabbak lettek, mint valaha. Egyre gyakrabban láttunk őzeket a konyhánál, rókákat a tábortűz helyén, sőt, egy-két alkalommal medvét is a konténerek körül. Ez nem volt ritkaság, de most valami más volt a levegőben — valami nyugtalanító.
A medve a kukánál
Egy hajnali műszak előtt kimentem ellenőrizni a szemeteseket. A nap még nem kelt fel, csak a zseblámpám fénye pásztázta az udvart. Akkor megláttam őt.
Egy nőstény medve állt a konténerek mellett. Hatalmas volt, mégis valahogy… szelíd. Nem morgott, nem támadt, csak nézett rám. Mély, borostyánszínű szemeiben valami emberi félelem bujkált.
Lassan emeltem a kezem, hogy ne rémítsem meg, de nem mozdult. Aztán felemelte a mancsait, és dörömbölni kezdett a kuka fedelén. Erőteljesen, ritmikusan, mintha tudatosan hívna valamire.
A szívem hevesen vert. – Talán élelmet érez? – gondoltam. De volt valami különös abban, ahogy csinálta. Nem véletlenszerűen, nem ösztönből. Inkább… mintha jelezni akarna valamit.
Amikor óvatosan felemeltem a fedelet, először csak a megszokott szag csapta meg az orrom: ételmaradék, papír, füst. Aztán megláttam valamit a zsákok között – egy rongyos, sötétzöld kabátot.
És benne… egy emberi kéz.
A titok
Felsikoltottam. A hangom visszaverődött az erdő felől. A medve hátralépett, de nem futott el. Csak nézett rám, halkan morgott, mintha sajnálná, hogy ennyire megijedtem.
A többiek a hangra rohantak oda. Misi, a táborvezető, azonnal hívta a rendőrséget. A hullát egy órán belül elszállították. Férfi volt, negyvenes éveiben, a kabátja alatt régi, erdei ranger-egyenruha lapult. Az arcát nem lehetett felismerni – a bomlás már elkezdődött.
A rendőrök kérdezősködtek, de senki sem ismert rá. Egy eltűnt erdészről beszéltek, aki két éve tűnt el nyomtalanul. Akkor azt hitték, medve támadta meg.
A nőstény medve viszont másnap is visszatért. Ugyanarra a helyre. És újra dörömbölni kezdett a fedélen.
Az éjszaka, amikor minden kiderült
Két nap múlva vihar tombolt. A szél cibálta a tetőt, a fák csikorogtak. A táborlakókat evakuálták a központi épületbe, de én maradtam. Nem tudtam miért — valami húzott vissza a szemeteshez.
Ahogy a villám megvilágította az udvart, láttam, hogy a medve ott van. Megint. A fedélen ülve, a szemét a faházamra szegezve. A mellkasa lassan mozgott, minden lélegzetvétel fájdalmasnak tűnt.
Kimentem. A sárban térdig gázoltam, a zseblámpám remegett a kezemben. A medve nem mozdult. Csak lehajtotta a fejét, és a lábai elé pillantott.
Ott, a sárban, valami fényes villant. Egy kulcs. Rajta egy kis medál – „Zs + M” felirattal.
A világ elsötétült körülöttem egy pillanatra.
A múlt visszhangja
Tizenöt évvel korábban én és Miklós, a tábor akkori vezetője, jegyesek voltunk. Ő volt az, aki megtanított vadat nyomolvasni, és aki mindig azt mondta: „A medvék nem félelmetesek, csak okosabbak, mint hinnénk.” Egy napon elment az erdőbe, hogy megkeressen egy megsérült anyamedvét és a bocsát. Soha többé nem jött vissza.
A hatóságok akkor azt mondták, valószínűleg megtámadta a medve. De én sosem hittem el. Miklós nem lett volna óvatlan.
És most, ott álltam a medve előtt, aki mintha… ismerős lett volna.
A kulcs a mi közös kulcsunk volt. A faházhoz, amit együtt építettünk.
A találkozás
A medve lassan elfordult, és elindult az erdő felé. Nem rohant, inkább vezetett. Követtem. A sárban hagyott lábnyomai mélyek voltak, de biztosak. A vihar lecsendesedett, csak a faágak recsegtek körülöttem.
Nagyjából tíz perc múlva egy kis tisztásra értünk. Ott állt egy régi, félig bedőlt kunyhó. A tető alatt, a földön rongyok, egy régi kabát, és egy kis bocs lapult.
A nőstény finoman meglökte az orrával a kölyköt, majd rám nézett. Tekintetében nem volt vad ösztön, csak fájdalom. A bocs felállt, és odament a kabáthoz – a férfi kabátjához, amit korábban a kukában láttam.
És akkor megértettem.
A nőstény medve nem őt ölte meg.
Őt védte.
Miklós próbálta megmenteni a bocsot a viharban, de megsérült. A nőstény mellette maradt, elrejtette a testét, őrizte, ameddig tudta. És most, hogy a testét megtalálták, visszajött, hogy megmutassa, mit tett.
Az utolsó pillantás
A medve rám nézett, mintha tudná, hogy megértettem. Aztán lassan hátralépett, és eltűnt az erdő mélyén, a bocsát követve. Soha többé nem láttam.
Másnap a hatóságok átkutatták a helyet, de semmit sem találtak. A kunyhó üres volt, a sár nyomait elsodorta az eső. Csak a kulcs maradt nálam, hidegen, nehézként a tenyeremben.
A tábor újra megtelt nevetéssel, tűzropogással, élet hangjával. De minden reggel, amikor kimegyek a szemeteshez, a szélben hallani vélem a dörömbölést. Pont három koppanást.
Mintha valaki azt üzenné:
„Megtettem, amit kellett.”
És én minden alkalommal visszasuttogom:
„Tudom, Miklós. Tudom.”